Taizé

Bibliai szöveg és elmélkedés

András — 2026-05-31T22:00:00Z

Az alábbi bibliai elmélkedések lehetőséget kínálnak arra, hogy a hétköznapok sodrában is keressük az imádságot és a csöndet. Próbáljunk a hét folyamán néhány órát szakítani a kijelölt bibliai szakasz és a hozzá kapcsolódó magyarázat elolvasására, majd válaszoljunk a kérdésekre. Ez után találkozhatnak a kiscsoport tagjai (3–10 ember), hogy megosszák fölfedezéseiket és imádkozzanak. - Elmélkedések, gondolatok / inc-biblemed

A reményen túli remény

András — 2024-12-29T08:33:03Z

Elgondolkodtatnak azoknak a fiataloknak a beszámolói, akikkel Taizében vagy máshol[1] beszélgetek, és akik közül sokan embert próbáló valósággal szembesülnek a mindennapi életükben: miből merítenek erőt a folytatáshoz? Ez a kérdés még szorongatóbbá válik, ha háborús övezetekben élnek.

Honnan merítik az ellenállóképességüket és a kitartásukat ezekben a reménytelennek tűnő helyzetekben? Hallgatva őket, világossá vált számomra, hogy az Istenbe vetett bizalom az, amely képessé teszi a hívő embereket a remény táplálására. Jézus feltámadásával egyre növekszik a bizonyosság, hogy nem a halál mondja ki az utolsó szót.

A feltámadásba vetett bizalom annak reményét nyújtja, hogy az élet nehézségeivel nincs vége az életünknek. Valami többre vagyunk hivatottak. Ezt a reményt akarták ezek a fiatalok velem megosztani, egy olyan reményen túli reményt, amely azon a hiten alapul, hogy új élet támadhat ott is, ahol minden elveszettnek tűnik.[2]

Mária Istent dicsőítve reményteli szívvel így énekel „Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataikban kevélykedőket. Hatalmasokat levetette a trónról, és kicsinyeket felemelt. Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat.” (Lk 1,51-53) Igen, merjünk vele együtt énekelni és imádkozni azért, hogy ezek a helyzetek megváltozzanak. Amikor Isten némának tűnik, akkor is váratlanul megnyílhat egy út[3].

Ugyanakkor tegyünk meg mindent, amit tudunk, még ha jelentéktelennek tűnik is, azért, hogy kifejezzük szolidaritásunkat a körülöttünk lévő bajbajutottakkal, vagy azokkal, akiket háborúk sújtanak vagy kénytelenek elhagyni az országukat. Nem ez teszi majd lehetővé számunkra a mindent felülmúló reményt?

Az alábbiakban kifejtett gondolatok nagyrészt azokból a találkozásokból és beszélgetésekből születtek, amelyeket háborús övezetekből és konfliktuszónákból érkezett fiatalokkal folytattam ebben az évben. Hála tölt el mindazok iránt, akik megosztották velem tapasztalataikat és elmélkedéseiket, valamint fiatalabb testvéreim iránt is, akik bölcs tanácsaikkal segítették megszerkeszteni, amit írtam.

A remény bátorsága

Miközben arra vágyunk, hogy bízhassunk Isten szeretetében, amit látunk és érzünk magunk körül gyakran ellentmondani látszik ennek a szeretetnek. Annak a feszültségében élünk, hogy ami már ebből érzékelhető, még nem valósult meg a maga teljességében. Ez a köztes állapot nem mindig tűnik kényelmesnek. De a beteljesülés reménye[4] valamit felszabadít bennünk.

A remény türelmes. „Azt reméljük, amit nem látunk” – mondja Pál apostol (Róm 8,25). Miközben arra szegezzük a tekintetünket, ami a maga teljességében majd Isten idejében érkezik el, a körülöttünk zajló konfliktusok lesújtanak minket: „kívül harcok, belül félelem” (2 Kor 7,5). Kitartunk ebben a megosztottságban vagy a menekülést választjuk?

„Ő reménységgel hitt a remény ellenére.” (Róm 4,18) Ábrahám, a hívők atyja, minden ésszerű reményt felülmúlóan ragaszkodott Isten ígéretéhez. Ő és felesége, Sára olyasmiben részesült, ami számukra lehetetlennek tűnt.

Miközben országát háború pusztította, lakóit száműzetés fenyegette, ő maga pedig börtönben ült, Jeremiás próféta a jövőbe fektetett: mezőt vásárolt, annyira biztos volt abban, hogy Isten nem hagyja el a népét (Jer 32,6-15).

A reménység ilyen meghökkentő gesztusa valóságosabbá teszi a hitet. Ez szilárd bizalom abban, ami még láthatatlan, sőt bizonytalan. Képesek vagyunk-e kitartani egy ilyen reményben? Ez végre újra megnyitja az öröm forrását[5]. A remény még azokban a legbonyolultabb emberi helyzetekben is valósággá válhat, amelyekben soha nem gondoltuk volna.

Ma számos háború sújtotta országban születnek nagyszerű kezdeményezések, olyanok, amelyek reményt sugároznak[6].

Hallgassuk a remény embereit

Ahhoz, hogy a remény jelentését mélyebben megértsük, szükségünk van olyan emberek meghallgatására, akik nyomorúság és erőszak közepette élnek. Vajon nem az ő hangjukon keresztül vezet minket Isten?

Két testvéremmel Ukrajnában tett látogatásom során egy egyházi vezető ezt mondta nekünk: „Az ima teret nyit a gyógyulásnak.” Nagyon szíven ütött ez a gondolat. Miközben folyamatosan szembesült népe szenvedésével, rájött, hogy a hívők belső életükben tudnak nyitottnak maradni az új befogadására.

Ez olyan folyamat, amely nem feltétlenül hoz azonnali eredményeket, de ha más eszközök is társulnak hozzá, megnyithatja az utat a sebek és fájdalmak leküzdéséhez, és felébresztheti a vágyat az emberiség gyógyulása iránt. Az imádság ad erőt ahhoz, hogy a legbonyolultabb helyzetekben is szilárdak maradjunk[7]. Az ima megtöri az elcsüggedés hullámait, amikor úgy tűnik, hogy mindent elnyel a sötétség.

Egy Franciaországban élő palesztin nő, akinek a családja Gázában maradt, ezt írta nekünk: „A sebesülteket és törékenyeket hordozó szeretet új erőt ad. Ez a béna emberre[8] emlékeztet az evangéliumban, akit a barátai és a hitük hordozott. Az ima az ellenállás módja is, számomra ez fontos. De én is ember vagyok. Mikor megtudtam, hogy a családom két tagját meggyilkolták, elöntött a harag, kiabáltam, sírtam… Amikor magamhoz tértem, tudtam, hogy Isten ott van a szenvedésben és a kétségbeesésben, ott van és hordoz minket”.

Idén nyáron egy látogatás alkalmával ezt mondta: „Minden reggel azért imádkozom, hogy legyen erőm szeretni a gyűlölet helyett.” Szavai olyanok számunkra, mint egy lámpás, amely megvilágítja az utat.

Egy fiatal nő, aki háború sújtotta ázsiai országból érkezett, ezt mondta: „Elcsigázottak vagyunk, de vigasztalást találunk az Evangéliumban. Hányszor volt Isten népe is száműzetésben! És mégis közösséggé formálódott, bármilyen nehéz is volt a helyzete. Istennek nagyobb tervei lehetnek velünk, de nekünk minden napot egymás után kell elfogadnunk. Minden napunk ajándék, és arra emlékeztet, hogy az élet azért van, hogy teljes életet éljünk. Az imádkozásban van a béke forrása, ez tesz képessé minket arra, hogy bátorítsuk egymást, s a megosztásban és a szolidaritásban értelmet találjunk.”

Libanonból hallottam ezeket a szavakat: „Édesanyám a remény tanúja. Történhetett bármi, talpon maradt. Neki köszönhetem, hogy az vagyok, aki ma vagyok. Ő tanított meg minket arra, hogy higgyünk Istenben és imádkozzunk. Minden ember, aki bizalomból él, bizalmat tükröz, mert a forrásból iszik, és így tanúságtevővé válhat.”

Kik a remény tanúi, akiket mi is megtalálhatunk és meghallgathatunk a saját élethelyzetünkben? Nyissuk meg fülünket, hogy meg is halljuk, amit mondani akarnak nekünk.

Törekedjünk a reményre

Hogyan reagálunk, amikor terveink meghiúsulnak és reményeink szertefoszlanak? Jézus kulcsot ad ahhoz, hogy a remény emberei maradjunk. Az éhes emberek sokaságát látva együttérzés kerítette hatalmába, szó szerint „megesett rajtuk a szíve”[9]. Megtalálta a módját, hogy válaszoljon szükségleteikre.

Ha nem vagyunk hajlandóak beletörődni a nyomorúságos helyzetekbe, akkor a remény testet ölt bennünk. Ez ellentéte a passzív várakozásnak. Csak harc van[10], nincs más út. Már a remény iránti puszta vágy is elegendő ahhoz, hogy átszeljük az emberileg és istenileg lehetséges között húzódó határt.

A Krisztusban nyert remény ízelítőt ad abból a valóságból, amely az Isten által elgondolt jövőnkben nyilvánul majd meg a maga teljességében. Ez olyan, mint a hajóhorgony[11]. Biztonságosan megtart minket, amikor tombol a vihar. Lehetővé teszi számunkra azt is, hogy apró jeleit adjuk Isten hívása és a ránk bízottak iránti hűségünknek. Ez a remény olyan is, akár egy sisak[12]: megvéd minket a ránk zúduló csapásoktól.

A Taizéi Szabályzat rögzíti, hogy soha nem szabad beletörődnünk a keresztények megosztottságának botrányába: a felekezetek készségesen vallják a felebaráti szeretetet, miközben megosztottak maradnak. Roger testvér számára a keresztények egysége[13] soha nem öncél volt, sokkal inkább út az emberiség családjában[14] megvalósítandó béke felé.

A Taizé környéki bukszusbokrok, bár kétszer is megfertőződtek pusztító rovaroktól az elmúlt években, hirtelen új életre keltek. A látszólag halott ágakból újak hajtottak, a szürke zöldre változott. A természet küzd a túlélésért, s közben visszatükrözi és bátorítja a mi reményért folytatott küzdelmünket. A természet megújulása iránti remény[15] kéz a kézben jár az emberiség megszabadulása iránti reménnyel, amit az Isten teremtésének jóságába vetett reményünk táplál[16].

A remény embereinek maradni

A remény könnyen elhal, például amikor olyan helyzetekben találjuk magunkat, amelyekben úgy tűnik, semmilyen módon nem tudjuk kölcsönösen megérteni egymást. Ha gyanúval átitatott légkört teremtünk, akkor azt kockáztatjuk, hogy a bizalmatlanság hálójának csapdájába ejtünk másokat.

Ez megtörténhet közösségeinkben, templomainkban, családjainkban, ahogy a társadalomban és országainkban is. Ezek a dinamikák – akár érzékelhetők, akár nem – mindig kimerítik az erőinket. Pedig vannak pillanatok, amikor az igazságtalansággal szemben le kell lepleznünk a rosszat azért, hogy az ember ne válhasson egy másik ember áldozatává.[17]

A remény megőrzéséhez szükségünk van egymásra. A remény kiteljesedik, amikor figyelünk mások szükségleteire. Vannak emberek körülöttünk, akik még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is az életet, a mosolyt választják, és minden nap felajánlják azt a keveset, ami lehetséges.

A remény szorosan kapcsolódik az igazsághoz és az igazságossághoz.[18] Vajon azért, mert ezek Isten tulajdonságai? Nem látjuk-e ezeket az értékeket Jézus életében, halálában és feltámadásában? Ahhoz, hogy táplálni tudjuk magunkban a reményt, szembe kell néznünk a valósággal, akármilyen is az, csakhogy Isten ígéreteinek fényén keresztül.[19]

Egy konfliktuszónában élő fiatal mesélte: „Egy kávézóban voltam, éppen belemerültem a könyvembe, amikor rakéták kezdtek záporozni körülöttünk. Az emberek lázasan menekültek kifelé, de én úgy döntöttem, maradok, és befejezem az olvasást.” Okos választás lett volna menedéket keresni, de azzal, hogy akkor, ott részese lett ennek a történésnek, a remény tiltakozott a háború elkerülhetetlensége ellen.

Egyik testvérem azt mondta nekem: „A remény provokatív, ráadásul még ragályos is. A remény ellentéte a közömbösség vagy a beletörődés. Amikor legutóbb hazalátogattam, és megdöbbentem a háború pusztításai miatt, szomorú, nyugtalan és feszült arcokat láttam. Azon gondolkodtam, mit is tehetnék. Aztán eszembe jutott egy ötlet: vezetés közben, amikor elsőbbségem van, minden alkalommal megállok, és elengedem a másikat. Ez öt másodpercembe kerül. De ettől az apró gesztustól azonnal megváltoztak az arcok, és talán kicsit enyhített testvéreim fájdalmán.

Minden tiltakozik bennünk a háború és a halál ellen… Minden életre és szépségre vágyik.”[20]

A húsvéti remény

Hol tartok ebben a pillanatban? Nagypéntek keresztje alatt állok? A húsvétvasárnap örömében élek? Vagy a nagyszombati várakozásban, nem tudván, hogyan tovább?

Bárhol is legyek, észreveszem-e, hogy a remény útja nyílik előttem? Ez akkor történik meg, amikor Jézusra tekintek, aki életét adta mindannyiunkért szeretetből, és aki megmutatta nekünk azt a szeretetet, amely erősebb minden erőszaknál, gyűlöletnél és halálnál.

A remény nem egy helyzet elemzéséből fakad, hanem gyakran a bizalom éppen csak pislákoló fényéből. Bár törékeny, ez a láng a legsötétebb éjszakában is világít, ahogyan Jézus barátainak esetében is így volt. Közülük sokan magára hagyták őt legnagyobb megpróbáltatása idején. Szeretete azonban lehetővé tette, hogy visszatérjenek hozzá.

Bárcsak felismernénk a feltámadt Jézust! Jelenléte azonban nem függ a mi felismerésünktől. Kétségbeesésünk néha elvakít minket, ahogyan elvakította Mária Magdolnát. A feltámadt Jézus azt kérdezte Máriától: „Asszony, miért sírsz?” és „Kit keresel?” (Jn 20,15) Ez a második kérdés visszhangozza Jézus első szavait az evangélium elején: „Mit kerestek?” (Jn 1,38) Amióta Jézus osztozott az emberi létezés legmélyebb fájdalmában és a halálban, az értelemkeresés valójában egy jelenlét utáni vággyá vált.[21]

A halálból feltámadt és Istenben élő Krisztus magához vonz minket.[22] A feltámadt Jézus, miközben létünk legmélyén találkozik velünk szomorúságunk vagy örömünk állapotában, megláttatja velünk az Atyával való kapcsolatát, és megnyit minket a Szentlélekkel való egységre. Nem vagyunk többé a kétségbeesés foglyai, hiszen új élet válik számunkra lehetővé.

Pál írja: „a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,5.) Éljünk ebből a szeretetből! Mindig a Szentlélek vezessen minket!

A remény és a béke zarándokai

A feltámadásba vetett hit sok embernek adott erőt, hogy a megpróbáltatások idején a reménybe kapaszkodjon. Ez olyan forrás, amely segít túllépni saját tehetetlenségeinken, megnyitja a szívünket mások felé, és cselekvésre ösztönöz.

A Jézus feltámadásába vetett hit nagy bátorságot és merészséget kíván. Arra késztet, hogy ne hagyjuk, hogy a ma körülöttünk pusztító halál és a rombolás jelenléte megbénítson minket.

Isten valami újat tud teremteni azokból a helyzetekből, amelyek reménytelennek tűnhetnek. Életet tud támasztani a halálból, sőt még megbékélést is hozhat a konfliktusból.

Azok az asszonyok, Jézus barátai, akik húsvét hajnalán elmentek a sírjához, azon tűnődtek: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt ajtajából?” (Mk 16,3) És vajon melyek azok a kövek, amelyek a saját életünkben ránk nehezednek, és amelyektől meg akarunk szabadulni? Istentől kell kérnünk, hogy görgesse el őket előlünk, hogy új élet születhessen bennünk.

Ez az új élet abban segít, hogy talpra álljunk, és arra hív, hogy másokkal együtt járjuk az utat. Így válunk a remény zarándokaivá, amit magunkban hordunk. Vajon ez a remény nem a béke reménye is egyben? „Mert ő [Krisztus] a mi békességünk.” (Ef 2,14) Halljuk-e, ahogyan ezt mondják nekünk: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek.[23] Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen.” (Jn 14,27-28)

A béke zarándokaiként[24] megértjük, hogy nincs igazi béke igazságosság nélkül[25] Szívünk békéjét a remény táplálja, ez az éltető forrás, amely belső szabadságot ad. A remény teszi lehetővé, hogy szeressük az életet, hogy ellenálljunk az igazságtalanságnak, és állhatatosak maradjunk a Szentlélek vezetésével.

Egy napon talán együtt imádkozunk Zakariás énekével. Az idős férfi egy megszállt országban élt, de szívből örvendezett egy váratlan születésnek, és így ünnepelte azt: „Istenünk mélységes irgalmából, amellyel meglátogatott minket a magasságban felkelő, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek, hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa.” (Lk 1,78-79)

Készek vagyunk-e minden reményen túli reménnyel élni?

Feltámadt Krisztus, a Szentlélek jelenléte által Isten szeretetét árasztottad a szívünkbe, és megadod nekünk, hogy minden reményen túl is reméljünk. És mélységeinkből lassan, szinte észrevétlenül béke születik, amely meglep minket. Dicsőség Neked!

[1] 2024 májusában két testvéremmel zarándokként utaztunk a háború sújtotta Ukrajnába. A nyár folyamán Taizében fogadtunk fiatalokat Mianmarból, Nicaraguából és Ukrajnából. Ősszel online beszélgetéseket folytattam az ezekből az országokól, valamint Betlehemből és Libanonból származó fiatalokkal, miközben négy testvérem visszatért Ukrajnába, hogy bejárják az országot kelettől nyugatig.

[2] „A reményhez szükség van a távlatok teljes hiányának előzetes tapasztalatára. A holnap hiányának tapasztalata olyan, mintha éjszaka volna fényes nappal, s ez arra kényszerít egyéneket és népeket, hogy leszámoljanak illúzióikkal.” (Corine Pelluchon fogalmaz így a L'espérance, ou la traversée de l'impossible (Remény, avagy átkelés a lehetetlenen) című könyvében. Editions Payot &Rivges, Paris, 2023, 8. o.

[3] A remény az ember válasza Isten csendjére (Anne Lécu idézi Jacques Ellult, in www.revue-etudes.com/article/esperer/24779).

[4] A MTörv 4,31 kommentárjában, Gustavo Gutiérrez írja: „Isten nem feledkezik meg a szövetségéről. A hűség mindenekelőtt emlékezés. Hűségesnek lenni azt jelenti, emlékezni, számontartani a kötelezettségeinket. Érzék a hagyományhoz. A szövetséghez való hűség magában foglalja a megállapodás forrásaira és az annak követelményeire való emlékezést. (…) De az igazi hűség többet jelent ennél: megköveteli – és ez kevésbé tűnik nyilvánvalónak eleinte – a jövőre irányulást. Az emlékezet nem azt jelenti, hogy a múltban ragadunk. A tegnapra emlékezés azért fontos, mert fogadni segít nekünk a holnapra. (...). A hűség nem azt jelenti, hogy minden kezdeményezés nélkül a már kitaposott utakon járunk, hanem hogy folyamatosan megújítjuk ezeket. A hűségnek az újításokhoz, változástatásokhoz, új projektek megalkotásához kell, vagy legalábbis kellene elvezetnie minket.” Gustavo Gutiérrez, El Dios de la Vida (Az Élet Istene), Éditions, Sigueme, Salamanque, 1992, 82-83.o.)

[5] A háborús helyzetekben élő fiatalokkal találkozva sokan beszéltek arról, hogy számukra az ének azért is fontos, mert örömforrás és erőt merítenek belőle. Ez a Levél a 2024/25-ös Európai találkozóra fog megjelenni, amelynek Tallinn ad otthont. Ne feledkezzünk meg az „éneklő forradalomról”, amely nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy Észtország békés úton nyerje vissza függetlenségét 1991-ben. Az emberek énekelve vonultak az utcákra, hogy szembenézzenek a rájuk leselkedő fenyegetéssel.

[6] Valaki, aki az egyik testvérünkkel találkozott egy zarándoklat során, így fogalmazott: „teremtő harag él bennem”. Ez az erő hajt, hogy legalább egy kis lépést tegyek azért, hogy a jelenlegi helyzet megváltozzon.

[7] [Szofronyij Szaharov] sok mindent tanult [Sziluán] sztárectől, ami a későbbiekben meghatározónak bizonyult lelki és szellemi életében. A két legfontosabb közülük: hogyan kezeljük az elhagyatottság érzését, amit az imádságban tapasztalhatunk, amikor Isten helyett kietlen ürességgel találkozunk, és hogyan kezeljük azt a szorongást, amely az intenzív imát kíséri a szenvedő világért? Az első elem az Istentől való elhagyatottság fogalmán keresztük nyert értelmet, melyet Szaharov később kidolgozott, a második pedig annak az imában megértett felszólításnak köszönhetően, amit így osztott meg tanítványával: „Tartsd a lelked a pokolban, és ne ess kétségbe!” (Normann Russell, Theosis and religion, Cambridge University Press, 2004, 169.o)

[8] Figyeljük meg a remény erejét a barátoknál, akik minden akadályt képesek legyőzni, hogy a ház tetejét megbontva segítsenek rajta és elvezessék Jézushoz (Mk 2,1-12).

[9] A görög ρήμα σπλαγχνίζομαι (splanchnizomai) érzelmileg nagyon erős kifejezés. Barátságos, együttérző választ jelez egy szükségletre. Nehéz lefordítani: az együttérzés, irgalom vagy szimpátia valamelyest kifejezi, de a 'szíve odafordult' talán teljesebben adja vissza azt az ösztönös reakciót, amelyet az ige kifejez. Máté evangéliumában (lásd: 14,14; 15,32; 18,27; 20,34) az ige nem csupán egy érzelemre vagy érzésre utal, hanem egy praktikus válaszra is, amely egy szükséglethez igazodik. Ebben az esetben Jézus meggyógyítja a betegeket, és utána enni ad a tömegnek. Az érzelem egy gondoskodó és hatékony cselekedetben ölt testet. Ez az ige olyan, mint az Evangélium összefoglalása egy szóban.

[10] Lásd 1 Tim 4,10: „Hiszen azért fáradozunk és küzdünk, mert remélünk az élő Istenben, aki Üdvözítője minden embernek, különösen a híveknek.”

[11] Lásd Zsid 6,19

[12] Lásd 1Tessz 5,8

[13] A szinódus a szinodalitásról lehetővé tette a katolikus egyház számára, hogy elismerje és értékelje azt a sokszínűséget, amely már jelen van benne. Fontos volt más egyházak küldötteinek szerepe ebben a szinódusban. Nem új reményt jelent-e ez az ökumenizmus számára, amelynek célja az összes Krisztust szerető egysége?

[14] „Taizé a háború idején jött létre. A »közösség példázatát« igyekszünk” megélni testvéreinkkel, akik különböző egyházakból, országokból, kultúrákból származnak, és más-más korosztályt képviselnek. Ez folyamatos odafigyelést és gondoskodást igényel ahhoz, hogy közösségünk reményt adó jelként álljon az emberi család megosztottságaival szemben.

[15] Lásd Róm 8,21-23

[16] A klímaváltozás és a biodiverzitás folyamatos csökkenésének kihívásával szembenézve, hogyan tudunk jobban gondoskodni közös otthonunkról, ahol minden mindennel összefügg?

[17] A taizéi közösségben kemény munkát folytatunk az igazság kiderítéséért azzal kapcsolatban, hogy néhány testvérünkkel szemben visszaélésekről és agresszióról szóló vádak merültek fel. Azoknak az embereknek a bátorsága, akik szenvedtek és beszéltek, arra kell ösztönözzön bennünket, hogy mindig többet tanuljunk tőlük. Gyakran ők maguk is még új reményt és új életet keresnek. Abban erősítenek bennünket, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk azért (lásd: www.taize.fr/protection), hogy a találkozók, akár Taizében, akár máshol, mindenki számára biztonságosak legyenek, és hogy felhívjuk a figyelmet a problémákra. Különösen hálásak vagyunk az „Elismerés és Helyreállítás Bizottság” munkájáért (lásd: www.reconnaissancereparation.org), amely figyelemmel kíséri az érintett személyek történeteit és mediálást végez.

[18] „Úgy hiszem, hogy a remény kapcsolódik az igazsághoz. Amíg nem fogadtam el a halál perspektíváját, nem élhettem reményben. Ez minden helyzetre érvényes. Keresztényként hajlamosak vagyunk elkerülni azokat a helyzeteket, amelyek elkeserítenek bennünket – politikailag, ökológiailag, emberileg… Természetes, hogy felháborodunk ezen, de úgy tűnik számomra, hogy a remény arra ösztönöz bennünket, hogy épp ott álljunk meg és tartsunk ki, ezekben a konkrét helyzetekben, és igazsággal nézzünk rájuk. Georges Bernanos sokat beszél a reményről mint hősi erényről. Ez egy olyan erény, amely cselekvésre késztet, arra, hogy ne fussunk el, hanem harcoljunk azért, amit jónak tudunk vagy hiszünk. A remény Isten ígérete felé vezet bennünket.” (Clémence Pasquier, interjú, amelyet Clémence Houdaille készített, La Croix, 2024. október 11.)

[19] A kikuyu (gĩkũyũ) nyelvben Isten egyik tulajdonsága a „méltó a reményre” kifejezés: Isten az, akiben reményünket elhelyezhetjük. Mwĩhoko - remény; wĩhokeku - a reményre méltóvá vált minősége; mwĩhokeku - méltó a reményre. Tehát: Ngai nĩ mwĩhokeku - Isten méltó a reményre.

[20] Amennyiben a remény számol azzal, hogy tisztában vagyunk korunk veszélyeivel, egyben arra is tanít, hogy a jelenben éljünk, higgyünk a jövőben, ne rágódjunk a múlton, és hagyjunk el minden neheztelést. A remény az, amire lelkünk éhezik, és amelynek hiánya keserűvé vagy erőszakossá tesz minket. Akárcsak a szeretet az Énekek énekében, a remény új életet ad testünknek, amelyet a vágy már elhagyott.

[21] „Ő az a személy, aki ott van a kereszten, aki szenved, akárcsak mi, aki a teljes megsemmisülést szenvedte el, és aki megvilágítja tragikus emberi létezésünket... Jézust nem egyszerű példának tartjuk, akit követnünk kell, és nem is próbáljuk bálványozni őt. Jézusra úgy nézünk, mint az emberré lett Istenre, aki velünk együtt szenved és sír.” (Kwok Pui Lan, hongkongi teológus, God Weeps with Our Pain (Isten velünk sír fájdalmunkban)], in New Eyes for Reading: Biblical and Theological Reflections by Women from the Third World (Új szemmel az olvasáshoz: bibliai és teológiai reflexiók harmadik világbeli nőktől, szerk. John S. Pobee és Barbel von Wartenberg-Potter, Meyer Stone Books, Bloomington, IN, 1987, 92. oldal.

[22] Lásd Jn 12,32

[23] „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). A tökéletes ember sajátossága, hogy nem érzékenyül el könnyen a világ dolgaitól, nem zavarja meg a félelem, nem izgatja fel a gyanakvás, nem ingatja meg a rettegés, és nem nyugtalanítja a fájdalom. Ehelyett szilárdan kitart a hit nyugalmában, amely erős és biztos part a világ fenyegető hullámaival és viharaival szemben. Ezt a szilárdságot hozta el Krisztus a keresztények lelkébe, amikor beléjük árasztotta a belső békét, amely azoknak adatik, akik megpróbáltatásokon mentek keresztül.” Ambroise de Milan: Traité III. De Jacob et de la vie bienheureuse 6,28.(Szent Ambrus, milánói püspök: Értekezé III.; Jákobról és a boldog életről) Idézik in Soyons L'âme du monde, (Legyünk a világ lelke), Les Presses de Taizé, 1998 és 2025, 109. oldal

[24] Lásd www.taize.fr/pilgrims-of-peace

[25] Lásd Zsolt 85,11: „Az irgalom és az igazság egymásra lelnek, csókot vált az igazságosság és a béke.”

PDF

Imádságok minden napra

András — 2024-12-02T19:05:02Z

Ezen az oldalon található imádságok nagy része megtalálható az "Imádkozzunk együtt minden nap" című énekesfüzetben. Lsd Könyvek, CD-k, DVD-k

Együtt az úton

András — 2024-01-14T00:29:36Z

Az elmúlt 18 hónapban közösségünk a hit kalandját élte át. Számos keresztény egyházi mozgalom, közösség és szervezet képviselőivel készítettük elő „Isten népének összejövetelét”, amelynek a „Together” / „Együtt” [1] címet adtuk. Alois testvér [2] intuitív beszédétől kezdve, amit a katolikus egyház szinódusi útjáról tartott a Szinódus megnyitóján, a Together program előkészítése elvezetett bennünket ahhoz, hogy még inkább meghallgassunk másokat, hogy újra és újra felismerjük a sokféle egyházi hagyományban és a jóakaratú emberekben jelen lévő adományokat a társadalomban.

Az ökumenikus imavirrasztásra a római Szent Péter téren került sor, ahol Ferenc pápa meghívására több mint 20 különböző felekezetű egyházi vezető, a katolikus Egyház püspöki szinódusa 16. Rendes Közgyűlésének valamennyi résztvevője és mintegy 18 ezer ember gyűlt össze az egész világról. Minden generációt képviseltek. Közülük 4000 fiatal a hétvégére érkezett, és római plébániákon kapott szállást. Ezzel egy időben 222 különböző helyen imádkoztak együtt szerte a világon azért, hogy az ima által közösségben legyenek a római virrasztással.

Az idő múlásával felmerül bennünk a kérdés: hogyan lehet megérteni ezt az élményt? Hogyan teremtheti meg ez annak a jövőjét, hogy a keresztények együtt haladjanak az úton? „Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Máté 23,8) – mondja Jézus. Vajon nem egymás testvérei-e a keresztények, akik közösségben vannak egymással, és ha ez a közösség nem is tökéletes, mégis nagyon élő és valóságos? Vajon nem Krisztus hív-e minket és nyit utat előttünk, hogy útitársként vele és mindazokkal együtt haladjunk, akik a társadalom perifériájára szorultak? Ezen az úton, amelyen gyógyító és kiengesztelő párbeszédben vagyunk egymással, emlékezni akarunk arra, hogy szükségünk van egymásra, nem azért, hogy véleményünket ráerőltessük a másikra, hanem hogy a béke előmozdítói legyünk az emberiség családjában [3].

Ha megértjük az egységnek ezt a lelki gazdagodást hozó jelentését, akkor megtalálhatjuk a szükséges lendületet ahhoz, hogy felismerjük a kor kihívásait, mint például a föld kiáltását és azt a sokféle szembenállást, amely töréseket okoz az emberiség családjában. Isten népeként menjünk együtt az úton úgy, hogy kölcsönösen meghallgatjuk egymást és találkozunk egymással.

Mit jelent számunkra, ha újra felfedezzük mások meghallgatásának értékét? Készen állunk-e arra, hogy az elutasítás helyett inkább megértsük a bennünk élő félelmeket, amelyeknek olykor hangot adunk?

Rómából hazafelé megálltam Ljubljanában, Szlovénia fővárosában, amely a fiatalok 46. európai találkozójának a helyszíne a Taizéi Közösség szervezésében [4]. Az előkészítést összefogó nemzetközi csapattal találkoztam: fiatal önkéntesekkel, taizéi szerzetesekkel, Szent András nővérekkel és szlovén barátainkkal. Az itt olvasható elmélkedés – „Együtt az úton” címmel – elsősorban ezeknek a beszélgetéseknek a gyümölcse.

Köszönet a testvéreknek és azoknak, akik hozzájárultak ennek az üzenetnek a megfogalmazásához, és mindazoknak, akik majd velünk tartanak ezen az úton.

Matthew testvér

Ljubljanában valaki azt mondta: „Ma a társadalomban hajléktalannak lenni nem csak a fizikai értelemben vett lakhatás kérdése. Sokak számára a hajléktalanság belső valóságot jelent. De a belső biztonság keresése néha olyan gondolatokra vezethet, amelyek fokozzák az elszigetelődést.” Másvalaki ezen töprengett: „Ahhoz, hogy együtt járjunk az úton, vajon milyen mértékben kell egyetértenünk, hogy el tudjunk indulni? Van veszélye annak, hogy az üres frázisok elfedik azt a tényt, hogy a másikat pusztán elfogadjuk. Ha azonban megnyílunk a párbeszédre, komoly kockázatot vállalunk.” Hova vezetnek minket ezek a kérdések?

Meghallgatni

Minden párbeszéd szívében a meghallgatás áll. Mózes azt mondta Isten népének: „Halld Izrael!” (Második Törvénykönyv 6,4) - és ezek a szavak az ő mindennapi imájukká vált. Több évszázaddal később Nursiai Szent Benedek [5] szabálya ezekkel a szavakkal kezdődik: „Add, hogy figyelemmel tudjak hallgatni!”

A meghallgatás szeretetből fakadó cselekedet. Minden bizalmi kapcsolat szívében jelen van. Meghallgatás nélkül kevés dolog tud növekedni és fejlődni. Egyetlen emberi kapcsolat sem működik e nélkül. Amikor önzetlen módon hallgatjuk meg a másikat, akkor a létezéséhez szükséges teret biztosítjuk neki. Lehetővé tesszük számára, hogy kifejezze mindazt, amit ki kell fejeznie, és néha azt is, amit szavakkal lehetetlen kimondani.

A meghallgatás szíve, magja maga a csend [6]. A Biblia számos példát ad nekünk erről. Illés a csend könnyed fuvallatában talál rá Istenre, és nem a földrengésben, a szélben és a tűzben (Királyok 1. könyve 19,11-13.). Mária, Márta testvérhúga leül Jézus lábához, és hallgatni kezdi őt (Lukács 10,39) [7]. „Megnyitottad fülem a hallásra”- mondja egy régi biblikus imádság (Zsoltárok könyve 40,7).

Ma gyakran az a benyomásunk, hogy annak sikerül minden, aki a legerősebben kiabál. Az erőszak olyan sok helyen erősödni látszik, hogy lassan nem tudjuk, kihez is forduljunk. De Isten soha nem szerzője az erőszaknak [8], és soha senkire nem kényszeríti rá magát. „Hadd hallom, mit hirdet az Úr, a mi Istenünk! Valóban, ő a békét hirdeti. Békét népének…” (Zsoltárok könyve 85,9).

Vajon nem az lenne a követendő út, hogy megpróbáljuk meghallgatni és megérteni a másikat? Távol attól, hogy behódoljunk az igazságtalanságnak vagy hogy ne szólaljunk fel ellene, a „meghallgatásra nyitott szív” (1 Kir 3,9) lehetővé teszi számunkra, hogy bátor és kreatív döntéseket hozzunk, amelyek belső meggyőződéseink legmélyén gyökereznek, ott, ahol Isten közelebb van, mint ahogy ezt remélni mernénk…

Úton lenni

Életünk útján járva vajon turisták vagy zarándokok vagyunk? Azért utazunk csupán, hogy kívülről szemlélődjünk, vagy belső szomjúság hajt bennünket mindig előre? A zarándok, még ha nem is látja maga előtt a végállomást, útja minden szakaszának igyekszik megtalálni az értelmét, ösztönösen érezve az irányt. De a cél nélküli út könnyen bolyongássá válhat [9].

Amikor ez történik, vajon emlékszünk-e arra, amikor Jézus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (János 14,6) Vele haladni annyit jelent, hogy egyben tartjuk ezt a három valóságot. Jézus maga az út, amelyet követünk, bízhatunk abban, amit mond, és ő vezet bennünket egy olyan teljesség felé, amit soha nem tudtunk volna elképzelni.

Jézus senkit nem zárt ki a vele közös útból. Az Istennel való kapcsolatban mélyen gyökerezve mindazokkal megosztotta életét, akik hozzá jöttek, igazakkal és igaztalanokkal egyaránt. Isten jelenlétét ismerte fel azokban, akik a társadalom peremére szorultak, a bűnösökben, a kitaszítottakban és még azokban is, akik nem tartoztak a népéhez. Jézus azt adta, amije volt, de kapott is azoktól, akikkel találkozott. Általuk az ő élete is lendületet kapott, gyakran tovább gazdagodott.

Jézus, aki szelíd és alázatos szívű [10], vajon nem hív minket is ugyanerre az ösvényre? Készek vagyunk-e arra, hogy az alázatosságból fakadó nagylelkűséget [11] keressük annak érdekében, hogy befogadjuk, amit másoktól kaphatunk az úton?

Együtt menni az úton, ez az Egyház és a társadalom élete. Azonban minden embernek szüksége van térre, hogy kreativitása megmutatkozzon és kifejezhesse elképzeléseit. De ezeket azért kaptuk, hogy megosszuk őket másokkal, és együtt építsük életünket az Egyházban és az emberiség családjában. A gitár húrjai egymás mellett helyezkednek el, de amikor együtt szólaltatják meg őket, akkor adnak harmonikus hangzást.

Másokkal együtt lenni

Nem mindig könnyű másokkal együtt lenni. Mindannyian hordozunk magunkban sebeket. És olykor egymáson is sebeket ejtünk.

Más emberekkel együtt lenni azt jelenti, hogy meghallgatjuk őket. Időt és teret adunk nekik, hogy elmesélhessék a történetüket [12]. Meghallgatni őket azt is jelenti, hogy elfogadjuk őket különbözőségeikkel együtt. Előfordulhat, hogy nem értünk velük egyet, vagy hogy más a világlátásunk, mint az övék. De milyen meglepő, hogy amikor hallgatjuk őket, amikor engedjük, hogy a saját történetükről meséljenek, a leggyakrabban mégis felfedezzük velük közös emberségünket. A különbségeink nem olyan nagyok, mint képzeljük. Az egység mégis lehetséges a különbözőségben [13]. Talán azok közülünk, akik Jézus tanítványai szeretnének lenni, meglepődnek, amikor felismerik, hogy már létezik egy egység Istenben és Krisztusban (János 17,21-23), amely minden várakozásunkat felülmúl.

De amikor mások mondják azt nekünk, hogy mekkora sebeket hordoznak magukban, sőt mennyire megbántottuk mi őket, akkor merjük-e ezeket a szavakat tényleg komolyan venni? Olyan könnyen esünk az önvédelmi mechanizmusok csapdájába! Ilyenkor abbahagyjuk a meghallgatást, és önmagunkat és saját szempontunkat kezdjük el védeni. De a szív együttérzése nem arra hív-e minket, hogy komolyan vegyük mások szenvedését? Ha osztozunk a másik szenvedésében, ez olykor utat nyithat előttünk ahhoz, hogy vele együtt legyünk, még ha nem is tudjuk ezt a szenvedést magunk mögött hagyni [14].

Olykor el kell fogadnunk, hogy egyet hátra lépünk. Ezekben a pillanatokban rábízhatjuk magunkat a Szentlélekre, és kérhetjük, hogy tanítson meg bennünket arra, amit tudnunk kellene [15]. Ez azt jelenti, hogy elég alázatosnak kell maradnunk ahhoz, hogy ne akarjuk ráerőltetni másokra saját ideáljainkat, hanem befogadjuk azt, amit a másik ad nekünk [16].

Soha nem szabad feladnunk a reményt [17]. Pál apostol, akit teljesen felkavart a feltámadt Jézus végtelen szeretete, nem sokkal azután, hogy vadul szembehelyezkedett vele, arról biztosít bennünket, hogy Isten szeretete szétáradt a szívünkben a Szentlélek által, aki eljött hozzánk (Rómaiaknak írt levél 5,5). Bízhatunk ebben a szelíd jelenlétben akkor is, amikor közvetlenül nem érezzük. Vajon nem születik bennünk újra és újra a bizalom – bármilyen törékeny is –, hogy egy kis fényt adjon, hogy megtegyük a következő lépést Istennel és azokkal, akiket ránk bíztak?

Istennel maradni, másokkal maradni

Úton lenni időbe telik, akár egy egész életen át, éppúgy, ahogy mások meghallgatásához is időre van szükségünk, ha azt akarjuk, hogy gazdagodjanak a kapcsolataink. Lehet, hogy ekkor számít igazán, mennyire vagyunk türelmesek és kitartóak.

Úton lenni másokkal, úton lenni Istennel. Sokunk számára ez a két valóság elválaszthatatlan egymásól. Mindkettőre szükségünk van [18].

Mint a szőlővessző, amely kihajt a szőlőtőről, Jézus arra hív bennünket, hogy benne maradjunk, ahogy ő is bennünk marad (ld. János 15). A maradni ige hordoz magában valami olyan jelentést, hogy maradandó az időben. Nem csupán pillanatnyi elköteleződést kérnek tőlünk, hanem hogy egész életünkön át benne maradjunk. A benne maradni ténye és valósága által tudunk továbbra is növekedni és gyümölcsöt hozni.

De mi is ez a gyümölcs? Jézus így folytatja: „ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” Ezen az úton tovább haladni azt jelenti, hogy kockázatot vállalunk: mindent odaadunk azért, hogy Jézust kövessük, és így teljes szabadsággal szerethessünk életünk végéig. Az evangéliumi szeretet nem egyszerűen csak érzelem, hanem önmagunk odaadása másokért. Életünknek ez az útja, amelynek során szolgálóból Krisztus barátaivá válunk.

A gyümölcs a teljesen megélt életből származik. Természetes módon növekszik, amikor Krisztusban maradunk, és életéből merítünk, ahogyan a szőlővessző is a szőlőtőkétől kap táperőt. Végtelen öröm lesz osztályrészünk, ha igent mondunk az Evangélium kihívására. Készen állunk erre?

Együtt menni az úton a mai világban

Korunk kihívásaival és saját törékenységünkkel szembesülve – ahogy korábban mondtuk – , vannak olyanok, akik otthontalannak érzik magukat. Látjuk Isten sebeket hordozó Teremtését, amelynek az emberiség sebeket hordozó családja is a része. A szenvedést generációk adják tovább egymásnak a végtelenül kihasznált és megalázott népeknél. Ismerünk olyan családokat, akiket a konfliktusok és a háborúk tépáztak meg, szakítottak szét. Azt is elismerjük, hogy életeket tettek tönkre olyan emberek, akik Krisztus nevét hirdették az Egyházban és saját Taizéi Közösségünkben is [19].

Vajon érezzük-e a megszólítást, hogy együtt és közösen nézzünk szembe ezekkel a kihívásokkal? Egy afrikai közmondás szerint: „Attól tűnik egy hosszú út rövidebbnek, hogy együtt tesszük meg.” A vadállatok nagy vándorlása során a Serengeti Park és Masai Mara között, a fiatal kisborjaknak számítaniuk kell a felnőtt állatok erejére ahhoz, hogy átkeljenek a folyón, és felkapaszkodjanak a magas partra. Ez velünk is így van, hiszen vannak pillanatok, amikor szükségünk van arra, hogy mások támogassanak. Vagy megtanuljuk elfogadni, hogy mások támogatnak bennünket.

Ha együtt nézünk szembe ezekkel a kihívásokkal, megtapasztalhatjuk a szépséget, a transzcendenst, és ez segít felismerni a szikrát, hogy megújult erővel és lendülettel induljunk tovább [20].

Jézus feltámadásának napján két barátja elmegy Jeruzsálemből, ahol Jézus kínhalált szenvedett (Lukács 24,13-35). Útközben egy idegen csatlakozott hozzájuk. Később, amikor asztalhoz ült velük, megértették, hogy magával Jézussal találkoztak. Így van ez velünk is: az idegenek segíthetnek abban, hogy felismerjük Krisztus jelenlétét, és újra és újra megértsük, hogy ő mindig velünk marad.

«Ne féljetek!» – súgja a szívünknek, «én veletek vagyok minden nap a világ végéig!» (Máté 28,20). Vajon tényleg halljuk ezt az ígéretet?

Mint a liszthez kevert élesztő példázatában (Máté 13,33), bár kevés a lehetőségünk és nagyon kicsinek érezzük magunkat, merünk-e újra útra kelni, nem egyedül, hanem másokkal, kölcsönösen gazdagítva egymást, amikor együtt megyünk az úton?

[1] Erre a virrasztásra 2023. szeptember 30-án került sor. További információért ld. a Together2023.net oldalt!

[2] Alois testvér Roger testvér halála után, 2005. augusztus 16. és 2023. december 2. között a Taizéi Közösség priorja. Hogyan is tudnánk kifejezni neki a hálánkat ezért a 18 évért, amikor az egység szolgálójaként volt jelen közöttünk: az ökumenizmusért folytatott állandó erőfeszítéseiért és azért, hogy a szolidaritás útjait kereste a szükségben lévőkkel.

[3] Mire hív minket Isten azzal a szenvedéssel szemben, amit az Ukrajnában, Palesztinában, Izraelben, Afganisztánban, Mianmarban, Pakisztánban, Haitin, Nicaraguában, Szudánban és oly sok más helyszínen kirobbant konfliktusok okoznak?

[4] 2023. december 28. és 2024. január 1. között

[5] Nursiai Szent Benedek (kb. 480-547) a nyugati szerzetesség atyja. Az általa megfogalmazott regulát lassanként egész Európában átvették a fejlődésnek induló kolostorok. Szövege, szemlélete számos későbbi szerzetesi regulára is jelentős hatást gyakorolt.

[6] A „Together” virrasztás során Ferenc pápa a csendről beszélt: „Ma este mi, keresztények csendben megálltunk a Szent Damján-feszület előtt, mint hallgató tanítványok a kereszt előtt, mely a Mester tanítószéke. A mi csendünk nem üres hallgatás volt, hanem várakozással és készenléttel teli időzés. A mai zajos világban már nem vagyunk hozzászokva a csendhez, sőt néha nehezen viseljük, mert szembesít bennünket Istennel és önmagunkkal. Pedig a csend a beszédnek és az életnek az alapja.(…) Az egyházi közösségben a csend teszi lehetővé a testvéri kommunikációt…” (in Magyar Kurír, 2023. szeptember 30.)

[7] Sok kultúrában leülni valaki lábához vagy megérinteni valaki lábát, az iránta való tisztelet kifejezése. Vajon mit jelentene számunkra Jézus lábához leülni?

[8] Jézus kereszthalála megmutatja nekünk, hogy Isten a szenvedők mellett áll, és soha nem a szenvedést okozók oldalán. Jézus megsiratta barátja, Lázár halálát, és feltámadása arra is rámutat, hogy soha nem lesz a halálé és a szenvedésé az utolsó szó.

[9] Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor egyáltalán nem látunk célt magunk előtt ilyen-olyan okok miatt. Vannak időszakok, amikor el kell fogadnunk, hogy a „senkiföldjén” vagyunk.

[10] Ld. Máté 11,30. Amikor szelídebb lesz a szívünk, vajon ez nem annak a jele, hogy Jézussal járunk? A szeretet ellentéte nem a düh, még csak nem is a gyűlölet, hanem szív keménysége.

[11] Az alázatosságnak semmi köze nincs az alávetettséghez vagy a megaláztatáshoz. Éppen ellenkezőleg: nagy belső erőt igényel, és soha nem tapossa el az ember tehetségét és értékeit.

[12] «Az egyetlen módja, hogy megismerjük a történeteinket az, hogy megtanuljuk megismerni az embereket, és aztán talán elmesélik majd a saját történetüket. (…) A történetek és főként a dalok segítenek nekünk az emlékezésben. Azért mesélek történeteket és énekelek az adnyamathanha népem nyelvén, mert ez mindig emlékeztet engem arra, ki vagyok. Ez eszembe juttatja, hogy Isten képmására vagyok teremtve, és hogy Isten mint Alkotó teremtett meg mindent. És emlékezem erre.» Aunty Denise Chapman, a dél-ausztráliai Protestáns Egyház lelkésznője. Részlet Yarta Wandatha könyvéből.©2014 Denise Chapman

[13] Anne-Laure Danet lelkész: «A megosztottság nem különbözőséget jelent. Nem az egyházak különbözőségéről van itt szó. Az természetes, majdhogynem szükséges, mivel helyet ad identitásaink kölcsönös tiszteletének: kulturális, történelmi, társadalmi, etnikai, szexuális, stb. Amennyiben ezek az identitások másodlagosak, mivel Krisztusban nincs sem zsidó, sem nem-zsidó, sem rab, sem szabad, sem férfi, sem nő (Galaták 3,28), ettől még léteznek, és bennük ölt testet a hívő létezés. Amennyiben ezek másodlagosok maradnak, gazdagsággá változnak, és lehetővé tesznek egyfajta porózusságot. (…) Távolról sem az identitások relativizálásáról van szó, éppen ellenkezőleg: azok megerősítéséről és további finomításáról. Azzal, hogy hogy elismerjük a másikban a Szentlélek adományait és működését, elkerüljük a szembeállításukat, az egymás elleni kijátszásukat. Az identitások így lehetővé teszik egy közös identitás megformálását. Ez egy lépéssel több az ökumenikus lelkiségben, amely a különbözőségben való egységből (az uniformitás minden jelét elutasítva) átvezet a kiengesztelt / kibékített/ különbözőség egységébe. » (Sokszínűség az Egyházban – a megosztottságtól a kölcsönös gazdagodásig, a Revue Française de l'Orthodoxie 2023. április-június, 282. szám)

[14] Ld. Hitvalló Szent Maximosz: «Legyünk rokonszenvvel egymás iránt az alázatosságban, és gyógyítsuk egymást».(Az aszketikus élet 41)

[15] A „Together” ökumenikus imavirrasztás előtt megidéztük a Szentlelket ezzel a régi imával, „Adsumus Sancte Spiritus” („Előtted állunk, Szentlélek.”), amelyet minden ökumenikus zsinat elején elmondtak az első századoktól kezdve, hogy mutasson utat (Ld. https://tinyurl.com/Adsumus)

[16] « Az „Isten országa” nem egy eszményi elképzelés tárgya, hanem nagyon is mélyen gyökerezik a valóságban. (…) Egy olyan elképzelés, amelyről nem mondható el, hogy korunk valóságában gyökerezik, pusztán illúzió (marad). Az illúziót a tehetetlenség vagy az élet problémáival való szembenézés elutasítása hozza létre. Ez menekülés az irreális birodalmába, menekülés a realitás világán kívülre ». Choan-Seng Song, taiwani teológus, Jesus and the Reign of God, Fortress Kiadó, 1993.77.old.

[17] A Jelenések könyve c. művében a 14. századi angol remete, Dame Julian de Norwich így ír: «(Isten) azt akarja, hogy tudjuk, nem csak a nemes és nagy jelentőségű dolgokra, hanem a kisebb és hozzánk közelebbi, egyszerű dolgokra is gondja van. Ezt akarja nekünk mondani, amikor így szól: „Minden jól lesz”, mivel azt akarja, hogy tudjuk, a legkisebb dologról sem feledkezik meg».

[18] «Érzékünk az Isten jelenlétére eltorzul, ha Isten valóságát nem tudjuk a felebarátunk valóságán keresztül érzékelni. És felebarátunk valóságának érzékelése is torzzá válik, ha nem Isten valóságán keresztül szemléljük őt». Kosuke Koyama japán teológus, Water Buffalo Theology-ban, Orbis Books, 1974. 91. old.

[19] Ld. Visszaélések elleni védelem: taizé.fr/protection. Elismerjük, hogy egy szüntelen tanulási-megismerési folyamatról és eljárásról van szó, amelynek során meghallgatjuk azokat, akik sebeket kaptak, elismerjük szenvedésüket, és minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy biztonságos környezetet teremtsünk mindenki számára.

[20] Szent Ágoston: Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled (…), megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után! (Vallomások, 10.27,38 - ford. Dr. Vass József)

Belső élet és szolidaritás

András — 2023-03-01T09:36:00Z

Miben lehet megtalálni az egyetemes testvériség forrását az emberiség családjában és a teremtett világban? Különböző válaszok születtek erre a föld népeinek spirituális hagyományaiban.

A keresztények számára itt az ideje annak, hogy elmélyítsék a hit megértését. Nem azért, hogy előtérbe helyezzük magunkat, sem azért, hogy mindenre választ kapjunk, hanem azért, hogy minél hatékonyabban hozzájáruljunk a másokkal közös kereséshez, akik nem elszenvedni akarják a sorsukat, hanem korunk nagy kérdéseire keresnek válaszokat. A 2023-as évre szóló üzenet utakat-lehetőségeket kíván mutatni ahhoz, hogy megújítsuk korunkban a keresztény életet.

„Imádkozni és tettekre váltani az igazságot.” Ez volt a második világháború borzalmas éveiben a lelkész Dietrich Bonhoeffer mély értelmű meglátása. [1] A keresztény élet lényegén gondolkodott a börtönben. A háború tragédiája közben nem megtört, hanem fölegyenesedett. Sötét korában tisztán, világosan látott:

Keresztény életünk ma csak két magatartásban ölthet formát: imádkozni és az emberek között tettekre váltani az igazságot. Mindannak, amit gondolunk, amit mondunk és amit szervezünk a kereszténység napi gyakorlatában, ebből az imádságból és ezekből a cselekedetekből kell újjászületnie. [2]

Mit jelent napjanikban Bonhoeffer szándékát megvalósítani? Mindenkinek választ kellene erre adnia. Taizében ezt így fogalmazzuk meg: mélyítsük el életünkben a belső életet és a szolidaritást, vagy máshogy fogalmazva: gazdagítsuk belső életünket és terjesszük ki barátságainkat…

Dietrich Bonhoeffer tanúsága segíthet nekünk abban, hogy felismerjük életünkben Isten jelenlétének jeleit. Ő meg volt győződve arról, hogy a feltétlen rossz az ő korában is tevékenyen jelen van, és ennek ellenére egy belső lendület lehetővé tette számára – mint azóta is oly sokak számára a szélsőséges erőszak helyzeteiben -, hogy a reményt, az Istenbe vetett bizalmat válassza anélkül, hogy kiábrándult volna az emberiségből.

A jelenlegi körülmények között előttünk is itt a lehetőség, hogy a bizalmat válasszuk. Ma is szabadok vagyunk abban, hogy felismerjük a fényt, amely máshonnan érkezik. Még amikor megpróbáltatáson megyünk is keresztül, vagy amikor úgy tűnik, Isten nem hallja meg a kiáltásunkat, ez a fény akkor is felragyog, mint a hajnalcsillag, a szívünkben. (vö. 2Pt 1,19)

Alois testvér

Válasszuk a bizalmat

Ma, amikor súlyos terhek nyomják a fiatalok vállát, és nem csak az övékét, mégis mi változtathatná meg a tekintetünket, mi szabadíthatná fel a kreativitásunkat? Természetesen minden okunk megvan a mélységes aggodalomra, amely nyomot hagy világlátásunkon, sőt az önmagunkról alkotott képen is. Sokan még el is bizonytalanodnak Istenben, megkérdőjelezik jelenlétét a világban.

A nyugtalanság érthető reakció. Üdvözlendő is, amennyiben arra sarkall minket, hogy naivitásmentes tisztánlátással vegyük számba és értelmezzük a minket fenyegető veszélyeket. Ügyeljünk azonban arra, hogy ellenálljunk a fatalizmus, a cinizmus vagy a félelem kísértésének, amely negatív spirálba zárna bennünket.

Az Evangélium Jézus Krisztus személyében mutat nekünk irányt, amelyet követve elkerüljük a fentiekből nyíló zsákutcákat. Ő megelőzött minket e tapasztalatokban. Élete során megismerte az örömöt, de a nyugtalanságot is. A legvégső erőszakig – a kereszthalálig — szenvedte el a növekvő ellenségességet. De nem a halálé volt az utolsó szó, mert Isten feltámasztotta őt, aki él mindörökké. Ez az Evangélium hallatlan örömhíre. Első tanúi arra hívnak minket, hogy bízzunk ebben az üzenetben.

Krisztus ma is Isten határtalan szeretetéről tanúskodva kísér minket az utunkon. Isten Szentlelkével segít nekünk talpon maradni, és mindenkinek csorbíthatatlan méltóságot kölcsönöz.

Ne csupán a külső, félelmetes hatásoknak engedjünk, hanem a belső világosságot is érzékeljük, a szív bizalmát, amelyet hitnek nevezünk.

Az imádság legyen az erőforrásunk

Személyes választások árán válik lehetővé, hogy ki-ki új módon tekinthessen a saját életére, másokra és a világra. Erőfeszítéseink erre irányulnak lényünk legmélyén, amikor befogadjuk Isten jóindulatú jelenlétét. Ez belső fordulatot jelent, amelyet az Evangélium megtérésnek is nevez, amely révén megtapasztaljuk Isten vigasztalását, és egyre jobban tudunk majd szeretni.

Mindannyian találhatunk olyan helyeket és időket a belső elcsendesedésre, ahol és amikor a hallás tere megnyílik számunkra, és felfedezzük az Istennel való közösséget. Jézus már tanítványait is erre hívta meg: „Te, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva titokban imádkozzál Atyádhoz! Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.” (Mt 6,6)

Ez a felhívás ma némiképp ellenszélben érkezik. Oly korban élünk, amikor a társadalom polarizációja élesedik, a megosztottság fokozódik, sokszor még az Egyházban és a családokban is. Ebben a környezetben sokkal inkább a harsányság és a hazugság győzedelmeskedik a hosszan érlelt belső integritás csendjén.

Ezért az imádság még fontosabb, mint valaha: mert reményforrás, a megnyugvás útja, mert képessé tesz minket, hogy nyitva hagyjuk a párbeszéd ajtaját azok előtt is, akik szembehelyezkednek velünk, vagy akik más perspektívából tekintenek a világra.

Másokkal együtt haladjunk!

Az egyéni imához egy másik hívás is kapcsolódik, amely arra szólít, hogy másokkal együtt haladjunk az az egyetemes testvériség megvalósítása felé, amelynek szeretnénk felismerni a jeleit. A belső élet nem olyan törekvés, amihez teljesen el kell különülnünk másoktól, hanem folytatódnia kell másokkal együtt haladva, azokkal, akikkel ugyanebben a keresésben osztozunk.

Az a legfontosabb, hogy tegyük láthatóbbá a keresztények közötti egységet. Elsősorban nem azért, hogy erősebbek legyünk egy ellenséges világgal szemben, hanem hogy felszabadítsuk az Evangéliuma hajtó erejét. A közös imádkozáshoz nem szükséges megvárni, amíg minden teológiai kérdésben megegyezésre jutunk.

Amikor különböző felekezetű keresztényekkel összegyűlünk, néha az a benyomásunk, hogy egyes kérdésekben összeegyeztethetetlen az álláspontunk, és valóban, bizonyos pontokon az is, legalábbis fogalmi síkon. Ahelyett, hogy erre fókuszálnánk, egy másik megközelítés is lehetséges: újra meg újra a közös imádsággal kezdjük. Az egységnek ez olyan gyakorlata, amely lehetővé teszi Isten népe számárat, hogy egy közös hit megvallása felé haladjon.

Az is lehetséges, hogy ez hozzásegít bennünket ahhoz, hogy egy kicsit más szemmel lássuk az egyházat: tudjuk-e nagyobbnak látni az Egyházat azok nagy családjánál, akik Krisztus miatt választják a szeretetet? Ahhoz, hogy a béke kovásza legyünk, nem lehet fenntartanunk a közöttünk lévő megosztottságokat, mert akkor olyan vágányokon maradunk, amelyek soha nem érnek össze.

A látható egységre törekvésnek ez a vágya együtt kell járjon a rossz elismerésével, amely az Egyház falain belül is történt, és azzal a szilárd elköteleződéssel, amely a szükséges változások elindításához nélkülözhetetlen. Sok ember tapasztalta meg a bizalomvesztést. Jól tudjuk, hogy Taizében is többek bizalmát elárulták. A bizalom törékeny valóság, amelyet újra és újra meg kell újítani és újjá kell teremteni, és ez csak akkor lehetséges, ha meghallgatjuk azokat, akikben megsebződtek ebben. [3]

Szélesítsük ki a baráti kapcsolatokat!

Ha az egyetemes testvériséget akarjuk építeni, akkor az egyház ebben arra hivatott, hogy Isten eljövendő országának a jele legyen, és felismerje, hogy ma mire hívja őt Szentlélek. Íme, néhány ezekből a hívásokból, amiket másokkal együtt kell elmélyítenünk.

Napjainkban a valahová tartozás érzése sokak számára ma még fontosabb ahhoz, hogy felépítsék az identitásukat. Egy ilyen hovatartozás nem csupán a konfliktusos szembenállásban, de a tiszteletben és a találkozásban is megerősödhet. Igen, keressük a másikban az általa képviselt igazság részt, és így mi leszünk általa gazdagabbak.

A kölcsönös tisztelet helye lehet a különböző felekezetű hívők dialógusa. Ebben a dialógusban a mások felé nyitás akkor lehetséges, ha mi magunk elmélyedtünk saját vallási hagyományunkban, akár egy fa, amelynek nagyon mélyen kell gyökeret eresztenie ahhoz, hogy megtartsa szélesre tárt ágait. Hiteles barátság akkor is születhet, ha ez együtt jár annak a fájdalmával, hogy a másik emberrel nem tudunk osztozni legmélyebb meggyőződéseinkben.

Sokan keményen megtapasztalják, hogy a rasszizmus és mindenfajta diszkrimináció milyen súlyosan ránehezedik az emberi kapcsolatokra és megannyi társadalomra. Keressük együtt azt, hogyan tudunk más tekintettel nézni egymásra, például hallgassuk meg azokat, akik elhagyták a hazájukat… Fogadjuk el a másként gondolkodás tartományát, amely minden találkozásból gazdagságot fakaszt.

Meghalljuk-e igazán földünk kiáltását? Az emberi tevékenység és a hanyagság nagyon gyakran okoz súlyos károkat csodálatos bolygónkon: az utóbbi időben megsokszorozódó környezeti katasztrófák és szélsőséges klímajelenségek szüntelenül ráirányítják erre a figyelmünket. Sürgető feladatunk, hogy emlékezzünk az emberiség Istentől kapott felelősségére. Politikai és gazdasági döntések sorát hozzák meg felettünk. Mi mégis mindannyian képesek vagyunk arra, hogy egyszerűsítsük életmódunkat, és újra meg újra rácsodálkozzunk a teremtés szépségére.

A háború árnyékában, amely napjaikban megrengeti a földet Ukrajnában és a világ számos más pontján, sok embernek nehézséget okoz az imádkozás: mintha Isten hallgatna vagy távol maradna, szemben a rosszal. És mégis, amikor a békéért imádkozunk, felelősség és szolidaritás ébred bennünk azok iránt, akik rettenetes szenvedésen mennek keresztül a háború tragédiájában. Nem egy könnyű béke kikényszerítésére várunk, amely győzelmet hoz az agresszornak, hanem igazi és igényes békét szeretnénk, amelynek ahhoz, hogy fenntartható legyen, együtt kell járnia az igazságossággal és az igazsággal. A békéért imádkozni ma sürgetőbb feladat, mint valaha.

Mindazok számára, akik igazán hisznek, az Isten iránti bizalom erősebb reményt adhat annál, mint amilyen erős a jövőtől való félelmük. Nem naiv bizalomról van szó, hanem arról a szívünkben horgonyt vetett meggyőződésről, hogy Isten munkálkodik a teremtésen, és hív minket, hogy tegyük ehhez hozzá a részünket azáltal, hogy felelősséget vállalunk magunk és a jövő generációi iránt.

Amikor úgy tűnik, hogy a béke elérhetetlen álom, és erőszak pusztít a nemzetek családjában, amikor mindenféle veszély megingat bennünket, fontos újra és újra kimondani: még egy nagyon egyszerű belső életben is, az embertársunk iránt érzett szolidaritásban és egy gazdagodó barátságban is a feltámadt Krisztus tart felénk, ő keres minket. Megváltoztatja tekintetünket, széles utat nyit előttünk, miközben folyamatosan önmagunk váratlan meghaladására hív minket. Tudunk-e erre válaszolni?

Message in PDF

[1] A Hitler elleni ellenállás elkötelezettjeként és az evangélikus egyház aktív tagjaként Dietrich Bonhoeffert (1906-1945) 1943-ban bebörtönözték, és 1945-ben kivégezték. A börtönben írt levelei és gondolatai nagy visszhangot keltettek a háború után, és keltenek ma is.

[2] „Gondolatok D. W. Bethge keresztelőjének napjára” (1944 májusa), a Résistance et soumission Ellenállás és behódolás c. kötetben, a 353. oldalon.

[3] Ld. Alois testvér vonatkozó beszédét – „Az Egyházban és Taizében folytatni kell az igazsághoz igazodás erőfeszítéseit.” –, amely a rostocki európai találkozó alkalmából jelent meg, és amely elérhető a www.taize.fr/protection oldalon.

Hogyan válunk az egység hordozóivá?

András — 2022-06-08T15:23:37Z

Az egymás közötti egység erősítése és a kapcsolatok teremtése korunk legnagyobb kihívásai közé tartoznak. Az az idő, amelyben élünk, tele van ellentmondásos változásokkal.

Egyrészt az emberiség számára egyre nyilvánvalóbb, hogy minden területen meghatározó módon kapcsolódik a teremtett világ egészéhez. A járvány újból ráirányította a figyelmünket, hogy az emberiség egyetlen családjába tartozunk, és számos megpróbáltatást együtt élünk át, ennélfogva csak közösen tudunk ezeken úrrá lenni.

Másrészt egyre súlyosabb a széttartás társadalmi, politikai, etikai szinten, ezzel újabb és újabb töréseket okozva a társadalmakban, az országok között, sőt, a családokban is. A keresztényeket sem kímélik meg a kibékíthetetlen ellentétek. Az egyházak között, de közösségeikben is felerősödnek és megosztottságot okoznak ezek a különbségek, pedig ezeket felvállalva éppen a békéről kellene tanúskodnia életünknek.

A fenti antagonizmusok mellett a keresztény közösségek iránti bizalom több országban súlyosan megrendült, és ez a közösségen belül elkövetett szexuális agresszió és spirituális visszaélések napvilágra kerülésének a következménye. Sokan szembesültek azzal, hogy elárulták a bizalmukat. Ezekről a súlyos kérdésekről igazságkereső munkát folytattunk ez elmúlt években Taizében éppúgy, mint más közösségekben. Azt szeretnénk, ha Taizé minden fiatal számára biztos hely lenne (www.taize.fr/protection).

Az Egyháznak a hivatása, hogy a barátság helye legyen mindenki számára. Ez a cél gyökeres megtérésre ösztönöz korunkban, ami abban áll, hogy vissza kell térnünk az evangélium üzenetéhez. Krisztus szeretete a teljes önátadásban új forrást fakasztott, amelyből mi is erőt meríthetünk arra, hogy a testvéries életet válasszuk, hogy minden ember méltóságát hirdessük, és felelősséget vállaljunk a teremtett világért. Krisztus arra kér bennünket, hogy a közöttünk megvalósult testvéri egység jele legyen annak, hogy minden embert össze akar kötni Isten szeretetében.

Szeretném, ha ezek a 2022-re szóló javaslatok az alábbi kérdésekre irányítanák a figyelmünket: milyen szerepet játszhatunk abban, hogy az egységet erősítsük az emberiség családjában és a teremtés egészében szeretteinkkel együtt, Egyházainkban és közösségeinkben, sőt a saját szívünkben is?

fr. Alois

Mind a hat javaslatot kiegészíti néhány gondolat, amely a reflexió elmélyítését szolgálja. Ezek a rövid idézetek számos, a honlapon megjelenő cikknek, podcastnek és Taizében javasolt műhelynek lesznek a témái.

A bibliai referenciákat és kommentárokat online tesszük majd közzé, mind a hat javaslathoz külön-külön, és ezekből merítenek majd inspirációt a Taizében zajló bibliai bevezetők szövegei.

Első javaslat | A befogadás és a vendéglátás öröme

Mindannyian hozzá tudunk járulni a béke és az egység jövőjéhez az emberiség családjában. Ez először az egymás közötti kapcsolatokban valósul meg. Vigyázzunk egymásra családjainkban, szeretteink és barátaink körében, különösen a megpróbáltatások idején!

Az emberi család egysége akkor is minden alkalommal erősödik, amikor megnyílunk azoknak, akik más környezetből érkeznek, mint ahonnan mi származunk. Tudnánk-e jobban a másik felé fordulni, azok felé, akiket – magunktól – soha nem szólítanánk meg? Gyakran rácsodálkozhatunk majd arra, hogy olyat kapunk tőlük és általuk, amit soha nem képzeltünk volna korábban.

Ha nem engedjük, hogy bizonytalanságaink vagy félelmeink megbénítsanak minket, akkor a befogadás örömét élhetjük át. A másikkal való kapcsolatban találjuk meg identitásunkat, sőt, mások még abban is segítségünkre lehetnek, hogy magunk mögött hagyjuk a belső szomorúság idejét, és megtaláljuk életünk értelmét.

Jézus egyik példabeszédében egy átutazó idegen segít egy földön fekvő sebesültnek. Ezzel a gesztussal az idegen vállalja annak kockázatát, hogy túllépjen az etnikai, politikai és vallási határokon. Vajon ez a spontán cselekedet, amely által a sebesülthöz közel került, nem töltötte-e meg még több értelemmel az életét azon a napon? Ma is inspirációt meríthetünk az irgalmas szamaritánus gesztusából, ha felidézzük ezt a történetet. (Lukács 10, 29-37)

„Az egyik kifejezésünk Ubuntu – az emberi létezés lényegét fejezi ki. Elsősorban azt jelenti, hogy nem élhetünk elszigetelt lényként. Rávilágít egymástól való függőségünkre. Teljesen egyedül nem lehet emberi életet élni. Túl gyakran tekintünk magunkra egyszerűen egyénként, másoktól elválasztva, miközben éppen hogy össze vagyunk kötve egymással, és amit teszünk, az egész világra hatással van.” – A nyugalmazott anglikán püspök, Desmond Tutu szavai, aki az apartheid elleni küzdelem és a kiengesztelődés egyik harcosa Dél-Afrikában.

Második javaslat | A párbeszédet választani

Az egység erősítése azzal kezdődik, hogy bizalomra épülő kapcsolatokat teremtünk. Ugyanis túl sokszor fenyegeti bizalmatlanság emberi kapcsolatainkat. Sajnos a verbális erőszak egyre gyakrabban megnyilvánul a közbeszédben, a közösségi médiában, és a félelmeinket felhasználják ellenünk. Mit tehetünk ennek kivédésére?

Dönthetünk arról, hogy másokat meghallgatunk és párbeszédet folytatunk velük. Senkinek nem kell azt mondanunk, hogy osztozunk a véleményében, ha másként gondoljuk, inkább mindent meg kellene mozgatnunk annak érdekében, hogy beszélgetést kezdeményezzünk a másként gondolkodókkal. Tegyünk meg mindent azért, hogy ne szakadjon meg a párbeszéd közöttünk!

Nekünk kell elhatároznunk azt, hogy soha nem akasztunk címkét senkire, és soha nem engedünk az előítéleteknek. Senkit nem ítélhetünk meg egyetlen cselekedete vagy véleménye alapján. Még a nagyon radikális egyet nem értés is kifejezhető agresszió nélkül, jóllehet el kell ismernünk, hogy olykor az igazságtalansággal terhes szituációkban a harag is kifejeződik.

Vannak olyan identitásbéli beidegződések, amelyek súlyosbítják a szakadékot a társadalmainkban, és a keresztény közösségek sem képeznek ez alól kivételt. Ahelyett, hogy magunkat másokkal szemben határoznánk meg, képesek vagyunk-e arra, hogy úgy gazdagítsuk saját identitásunkat és a valahová tartozás élményét, hogy eközben nyitottak maradunk mások felé.

„A legigazabb és a legtestvéribb barátság olyan emberek között is létrejöhet, akik alapvető kérdésekben másként gondolkoznak. Ez biztosan fájdalommal jár együtt, de ez a barátot még értékesebbé teszi.” – Jacques Maritain, filozófus, 1970

Harmadik javaslat | Testvériesség közöttünk

Amikor erősítjük a testvériességet egymás között, egyben elutasítjuk a társadalmi egyenlőtlenségeket. A társadalmak megosztottsága abból származik, hogy emberek egy csoportja, sőt egész népek tapasztalják meg és élik át a kizárást és a kirekesztést.

Legyünk szolidárisak a keresztény egyházak valamennyi tagjával, a különböző vallások híveivel, jóakaratú férfiakkal és nőkkel, akik nem feltétlenül hisznek Istenben, a bizonytalanságban élő emberekkel, a kirekesztettekkel, a menekültekkel, akiknek gyakran olyan sok szenvedés hagyott nyomot az életében.

A testvériesség gyakorlása az ajtónknál kezdődik. Lépjünk túl az elzárkózáson, kössünk barátságokat. Ezáltal megtapasztaljuk, hogy szívünk megnyílik, kitágul, és emberibb lesz. Vajon eléggé tudatában vagyunk-e annak, hogy személyes életmódunk hatással lehet még a világ másik felére is?

A hívők számára a testvériesség elválaszthatatlan a hittől. Jézus mondta: „Bizony mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25,40) Jézus azáltal, hogy a világba jött, minden emberrel egyesült. Ha elindulunk azok felé, akik az élet sebeit hordozzák, Jézushoz megyünk közelebb, általuk még mélyebb kapcsolatba léphetünk vele.

« A legnagyobb kihívás korunkban abban áll, hogyan valósítjuk meg a szív forradalmát, amit mindenkinek saját magán kell elkezdenie. Amikor majd a legalacsonyabb helyeket foglaljuk el, amikor majd megmossuk mások lábát, amikor testvéreinket azzal a szenvedélyes szeretettel kezdjük el szeretni, amely a kereszthez vezetett, akkor mondhatjuk majd igazán: „Most tényleg elkezdtem” » – Dorothy Day 1963-ban, amerikai újságíró, az emberi jogok elkötelezett harcosa

Negyedik javaslat | Szolidaritás az egész teremtett világgal

Ma már világosabban látjuk a teremtett világ egységét. A minden létező között fennálló kölcsönös függés ráébreszt bennünket arra, hogy minden ember valamilyen módon fivérünk és nővérünk. A hívő emberek számára csodálatos égitestünk ajándék, melyet Isten bízott ránk, s melyet tovább kell adnunk a következő generációnak.

Márpedig látjuk és érzékeljük, hogy az emberi tevékenységek meggyengítik a bolygónkat. Az utóbbi idők környezeti katasztrófái és szélsőséges klímajelenségei a világ több pontját érzékenyen érintették. A krízisek, melyek ennek nyomán felütik fejüket, egyre több embert kényszerítenek arra, hogy elhagyják szülőföldjüket, amely terméketlenné vált. Évtizedek óta kutatások figyelmeztetnek a biológiai sokszínűség (biodiverzitás) összeomlásának folyamatára.

Az ökológiai szükséghelyzet politikai válaszokat sürget, újításokra (innovációra), valamint az egész társadalmat elkötelező döntésekre van szükség. Számos fiatal bátor elköteleződését olykor frusztráció és indulat kíséri, ami nagyon is érthető.

Ne bátortalanodjunk el mégse! Gyakran a „szinte semmiből” indul az átalakulás. A hívő embert Istenbe vetett hite elköteleződésre sarkallja, és bizalmat ébreszt benne az emberiség kríziskezelő képessége iránt. Vajon mindannyian elgondolkodunk-e azon, hogy mi magunk milyen konkrét, akár kis lépést tudnánk tenni a jövőben az ökológiai megtérés érdekében.

„Nekünk mindannyiunknak – bárkik és bárhol legyünk is – szerepünk van a válasz kialakításában, melyet a klímaváltozás és a környezetkárosodás okozta példátlan fenyegetésre adunk. Az Isten által teremtett világról való gondoskodás spirituális misszió, amely elkötelezett választ igényel. Kritikus pillanatban vagyunk. A gyermekeink és az otthonunk jövője a tét.” – Ferenc pápa, Bartholomaiosz ortodox pátriárka és Justin Welby canterburyi érsek közös felhívása, 2021. szeptember 1. )]

Ötödik javaslat | A keresztények egysége iránti szenvedély

Az egység keresése jelenti a legnagyobb kihívást a keresztények számára. Hogyan lehetnénk a testvériesség kovásza, ha fenntartjuk a belső megosztottságot? Krisztusban az egység egyedülálló forrásával találkozunk (Jn 17,20-21; Ef 2,14). Azzal, hogy életét áldozta a kereszten, a végsőkig elment a szeretetben, és ez a szeretet megsemmisíti a gyűlöletet és lebontja az emberek közötti korlátokat.

Így az Evangélium arra hív minket, hogy túllépjünk megosztottságainkon, és tanúságot tegyünk arról, hogy lehetséges az egység a sokszínűségben. Nem épp ez volna az, amellyel elsősorban a keresztényeknek kellene hozzájárulniuk az emberi családon belül megvalósítandó testvériességhez? Egy ilyen tanúságtétel beszédesebb minden szónoklatnál.

Az Evangélium sürget minket, hogy az egység művészetét gyakoroljuk. Mindannyian teszünk valamit az egységért akkor, amikor a meghallgatás és a barátság szálait szőjük, ott, ahol vagyunk.

Komolyan kell venni a keresztények felekezetközi párbeszédében makacsul fennálló különbözőségeket, és a teológiai kutatások elengedhetetlenek. De a párbeszéd önmagában nem vezet el a látható egységig.

Az előrehaladás érdekében tartsunk gyakrabban közös imákat a különböző felekezetekkel együtt, amelynek középpontjában Isten Igéje áll. Ki tudhatja? Lehet, hogy meglep minket a Szentlélek. Akkor felfedezzük, hogy Jézus egyesít minket, és Krisztus szeretete világosabban ragyog, mikor alázatosan felismerjük, mi hiányzik nekünk, és megnyílunk az előtt, amit a másiktól kaphatunk.

„Arról van szó, hogy elfogadjuk, egymásnak adunk és egymástól kapunk. Ez nem dogmatikai relativizmus, hanem annak megértése, hogy az apostoli hit lényege különböző, de egymással konvergáló utakon fejthető ki. Ezen felül reméljük és várjuk a Lélek új kiáradását, készen a befogadására.” – Elisabeth Behr-Siegel, ortodox teológusnő, 1986.

Hatodik javaslat | Engedd Istent, hogy egyesítse szívünket

Az egység erősítése egész lényünk elköteleződését igényli, ami a szívünkben kezdődik. Egy régi zsoltár szavai szerint, imádságunk Istenig száll: „Szívemet tedd egyszerűvé, hogy félje nevedet” (Zsolt 86,11)

Ennek a belső egységnek a kialakításához nem arra van-e szükség, hogy rendezzük vágyainkat, és elfogadjuk, nem tudunk mindent átélni az életben? A rendelkezésre álló végtelen lehetőség közül igyekezzünk megtapasztalni azokat, amelyek leginkább a béke, a világosság és a boldogság felé vezetnek.

Mélységes vágy él bennünk a közösség, az egység iránt, mely Istentől származik, és kifejezhetjük az imádságban. Ha akár néhány szóval is megmaradunk Isten csendjében, akkor segít nekünk az élet értelmének megtalálásában és megújítja ráhagyatkozásunkat a bennünk tevékeny Szentlélekre.

Mindig lehetséges egy út, hogy rátaláljunk a szív egységére: Jézus Krisztus felé kell fordítanunk tekintetünket, jobban meg kell őt ismernünk, rá kell bíznunk örömeinket és fájdalmainkat. Amikor nehézségeink vannak, és nagyon keveset tudunk a jövőről, akkor is azzal a bizalommal folytathatjuk lépésről-lépésre utunkat, hogy a Feltámadt Krisztus Szentlelkével mindig velünk van.

„Csendet teremteni, azt jelenti, hogy Istent hallgatjuk. Kiiktatunk mindent, ami akadályoz abban, hogy hallgassuk és meghalljuk szavát. Ez azt is jelenti, hogy meghallgatjuk Istent mindenhol, ahol kifejezi akaratát – az imában és azon kívül is, amit szó szerint imának nevezünk. Csendre van szükségünk ahhoz, hogy teljesítsük Isten akaratát. Olyan fenntartott csendre, amelyben ezzel az immár másféle fogékonysággal veszünk részt, melyet sokszor mi magunk törünk meg … vagy tudatlanságból akár meg is vetünk. Ez az áhítat. Áhítatosan kell gyűjtenünk a nyomokat, a jeleket, a meghívást, Isten akaratának parancsait, ahogy a földműves csűrjébe gyűjti a termést, ahogy a tudós learatja egy kísérlet gyümölcsét.” – Madeleine Delbrel, író, szociális munkás, 1968.

Letöltés PDF-formátumban

Esti imák: élő közvetítések Taizéből

András — 2021-06-15T22:42:00Z

Internetes közvetítések és felvételek Taizéből

Minden nap

Minden este:

Hétfőtől szombatig 20:20-tól (CET | UTC+1) audio-közvetítés a Kiengesztelődés Templomából. Elérhető a honlapunk kezdőlapján, vagy itt lejjebb görgetve.

Imák felvételről

Itt megtalálható a két legutóbbi ima felvétele, hogy azok, akik egy másik időpontban szeretnének imádkozni, megtehessék ezt:

2022-02-28 20:30

Your browser does not support the audio element.

2022-02-27 20:30

Your browser does not support the audio element.

Az imák menete

Segítség a taizéi énekek, illetve a különböző szólamok megtanulásához elérhető a honlapunkon.

Déli ima

Ének
Zsoltár
Napi olvasmány
Ének
Csend
Ima
Énekek

Esti ima

Ének
Zsoltár
Olvasmány
Ének
Csend
Könyörgések vagy dicsőítő litánia
Ének
Áldás
Énekek

Remélni minden időben

András — 2020-12-24T14:29:34Z

Üzenet a 2021-es évre

Az emberiség olyan nők és férfiak sokasága miatt halad előre, akik még ezekben a zűrzavaros és bizonytalan időkben is odaadják önmagukat, nem számolva, mibe kerül.

Az elmúlt hónapokban számos fiatal osztotta meg velünk a jövővel kapcsolatos aggodalmait: Milyen remény vezethet minket és melyek a megbízható támaszok, amikor minden olyan bizonytalan? Még mélyebben: Milyen célért érdemes élnünk? Más hangok pedig ezeket mondják: álljunk ellen a kiábrándulásnak, figyeljünk a remény jeleire! (1)

(1) Válaszként erre a 2021-es évre szóló üzenetre a 15 és 35 év közötti fiatalokat arra hívjuk, hogy küldjenek konkrét példákat: Melyek azok a kezdeményezések; kik azok az emberek, akik a remény jelei számomra? A következő hónapokban a beküldött válaszokat különböző formátumban (pld. szöveg, videó, podcast) publikáljuk. Email cím: solidarity taize.fr.

Figyeljünk a remény jeleire!

A világjárvány által meghatározott jelenlegi helyzetben a világ számos részén a szegénység terjedését látjuk. A bátor politikai döntések szükségesek, de a szolidaritás és a társadalmi szintű barátság, amelyekre mindannyian vállalkozhatunk, ugyanilyen fontosak. Sokan készen állnak mások szolgálatára. Nagylelkűségük arra emlékeztet minket, hogy a kölcsönös segítségnyújtás utat nyit a jövőbe.

Milyen sok fiatal fekteti energiáit közös otthonunk, a bolygónk megmentésébe! Számtalan kezdeményezést látunk, amelyek, ha nem is adnak meg minden választ a klímavészhelyzetre, lehetővé teszik, hogy életmódunkkal jobban tiszteljük környezetünket. (2) A hívők számára a föld Isten adománya, amit azért bízott ránk, hogy gondját viseljük.

Az emberek egyre jobban tudatában vannak az - olykor a múltból ránk maradt - igazságtalan rendszereknek. A hatalom pedig sajnos nem mindig a közjót szolgálja. Ezen visszaéléseket látva, a frusztráció és a harag érthető reakciók. Kinek lesz meg a bátorsága, hogy a társadalmunkban jelenlévő megosztottságon túllépve az igazság és a béke munkálója legyen?

(2) A klímaváltozás elleni harcban vajon képesek leszünk-e megkérdőjelezni berögzött szokásainkat azért, hogy csökkentsük a szén-dioxid kibocsátást, és megváltoztassuk a megváltoztathatót? Különböző keresztény közösségek is részt vállalnak ebben az erőfeszítésben: a világ számos országában jelen vannak olyan ökumenikus kezdeményezések, mint például a „Zöld templomok” hálózata.
Az Európai Egyházak már az 1989-es bázeli találkozójukon arra hívtak, hogy „válasszunk olyan életmódot, ami a lehető leginkább környezetbarát: csökkentsük energiafogyasztásunkat, használjuk a közösségi közlekedést és termeljünk kevesebb hulladékot.”
Taizében folytatjuk erőfeszítéseinket az ökológiai átmenet irányába. Ehhez minden segítséget és javaslatot örömmel fogadunk a honlapunkon (www.taize.fr/eco).

Éljük a testvériséget!

Igen, a jelenlegi időszak nehéz helyzeteiben is sokszor észrevehetjük a reménység okait, de olyan pillanatok is lehetnek, amikor ok nélkül, mindennek ellenére tudunk csak remélni. Ehhez szükségünk van más keresztény felekezetek tagjaira, más vallások követőire, agnosztikusokra, ateistákra, azokra, akik, bár máshogy élnek, mint mi, szintén elkötelezettek a testvériség és a szolidaritás mellett.

Az öröm megújul, amikor megéljük a testvériséget és amikor közel kerülünk a leginkább kiszolgáltatottakhoz: a fedélnélküliekhez, az idős, beteg vagy elszigeteltségben élő emberekhez, nehézségben lévő gyerekekhez, fogyatékkal élő személyekhez, menekültekhez… A körülmények mindannyiunkat sebezhetővé tehetnek: a mostani világjárvány szembesít minket emberiségünk törékenységével.

Soha nem volt még ennyire szükségünk egymásra. Ferenc pápa a Fratelli tutti című enciklikájában emlékeztet bennünket, hogy „senki sem üdvözül egyedül”. Majd hozzáteszi, hogy „saját teljes identitásunkat sem találhatjuk meg anélkül, hogy nyitottak lennénk az egyetemesre; anélkül, hogy megérintene minket, ami máshol történik; anélkül, hogy hagynánk, hogy más kultúrák gazdagítsanak minket; anélkül, hogy szolidaritásra és együttérzésre indítana minket mások tragédiája”. (§32 and §146)

Az emberek és a népek közti kapcsolatokban egyaránt tegyünk meg mindent, hogy eljussunk a versengéstől az együttműködésig. Támogassunk azokat a szervezeteket, amelyek helyi, nemzeti és nemzetközi szinten előmozdítják az együttműködést és a szolidaritást.

Hit – egy jelenlétbe vetett bizalom

Taizében azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok ‐ az irány tartása végett ‐ új módokon teszik föl maguknak az Istenbe vetett hitre vonatkozó kérdéseiket. Mit jelent az Istenben való hit? Ha Isten létezik, tevékenykedik a történelemben és a mi életünkben?

Szembesülve ezzel a kérdéssel fontos elkerülnünk, hogy Istent saját fogalmainkra redukáljuk. Ő végtelenül meghalad minden elképzelhetőt. Mindannyian a szeretetre és az igazságra szomjas keresők vagyunk. Bárhol isjárjunk belső zarándokutunkon, olykor csak tapogatózva haladunk előre. A bizalom zarándokaiként közösen is járhatunk utunkon és osztozhatunk keresésünkben: kérdéseinkben éppúgy, mint meggyőződéseinkben.

„A hit Istenbe vetett egészen egyszerű bizalom, életünk során szakadatlanul megújuló lendület (...) még olyankor is, ha mindannyiunkban lehetnek kételyek.” - mondta Roger testvér.

A hit mindenekelőtt nem abba a jelenlétbe vetett bizalmat jelenti-e, ami egyszerre van jelen legmélyebb bensőnkben, és az egész világmindenségben fölfoghatatlan, de mégis igen valós módon? Egy olyan jelenlét, ami nem erőlteti rá magát senkire, de amit újból befogadhatunk, csöndben, mint egy lélegzetet. Ez a jó szándékú jelenlét mindig velünk van, kételyeink ellenére is, sőt akkor is, amikor az a benyomásunk, hogy csak nagyon kicsit értjük kicsoda is az Isten.

Meglátni az új távlatot

Egy jó szándékú jelenlét – Hogyan világítja meg az Evangélium ezt a titkot?

Jézus egészen a végsőkig ebből a jó szándékú jelenlétből élt, és folyamatosan figyelt rá. Belső fényt jelentett számára, Isten leheletét, a Szentlélek inspirációját.

Amikor a kereszten haldokolt, megtapasztalta a szenvedést és a teljes magányt, amikor minden értelmetlennek látszott, az elhagyatottság érzése egy kiáltásban tört ki belőle, de ekkor is Istent szólította meg: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”. Miután elárulták, megkínozták és halálra ítélték, Jézus szeretetet hozott a legmélyebb sötétségbe. És ez a szeretet erősebbnek bizonyult a gonosznál. Mária Magdolna és később az apostolok így adták tovább ezt a hihetetlen, váratlan hírt: Jézus él! Isten szeretete legyőzte a gyűlöletet és a halált.

Ez a magával ragadó hír felforgatta az első keresztényeket, és erről tanúságot tettek: Krisztus ezentúl Isten közelében él. Betölti a világegyetemet a Szentlélek által és minden egyes emberben is jelen van. Krisztus szolidaritást vállal a szegényekkel és igazságosságot fog hozni a számukra; benne teljesül be a teremtés és az emberi történelem; és a halálunk után ő fogad be minket az öröm teljességébe.

Minden emberi erőszakon, környezeti katasztrófán és betegségen túl, új távlat tárul fel előttünk. Képesek leszünk észrevenni?

Tekintetünk megváltoztatása

Ebből a távlatból, ami Krisztus feltámadása által nyílik meg előttünk, fény ragyog létezésünkre. Újra és újra elűzi a félelem árnyékát, és élő vizet fakaszt; a nyomában felszínre tör a dicsőítés öröme.

Azt tapasztalhatjuk tehát, hogy Krisztus - valami titokzatos, misztikus vonzás által – egybegyűjti Isten szeretetébe az egész emberiséget és a teljes világmindenséget. Teszi ezt folyamatosan, az idők végéig; és minket is a társaivá tesz ebben a küldetésében.

Együtt, úgy mint Egyházat, tesz minket társaivá: ez azzal jár, hogy készek vagyunk barátságunkat mindenki irányába kibővíteni. Krisztus azt kéri tőlünk, hogy még az ellenségeinket is szeressük; az ő békéje még az egymással szemben álló népeket is képes kiengesztelni egymással. (3)

(3) Az Egyház a világjárvány nehéz időszakában is előmozdíthatja az emberiség családjának egységét. Számos javaslat közül három ilyen példa:

Ahhoz, hogy társadalmainkat emberségesebbé tegyünk, olyan módon kell meghallgatnunk egymást, hogy az enyhítse az ellenséges érzületeket és megtanítson arra, hogy különbözőségünkben is járhatjuk együtt az utunkat. Az Egyház arra kapott meghívást, hogy keresse a párbeszédet, és mindenkivel találkozzon. Vajon készen állnak-e erre a párbeszédre azok, akiknek semmiféle keresztény közösséggel nincs kapcsolatuk?

Napjainkban, amikor olyan sok migráns és menekült érkezésének vagyunk tanúi, egy menekült személy vagy család befogadása nagy lendületet adhat a gyülekezeteknek és a közösségeknek. Egy ilyen kezdeményezésben gyakran olyanok is részt vesznek, akik nem járnak templomba. Mi is ezt tapasztaltuk meg Taizében, amikor az elmúlt években számos, különböző országból érkező menekültet fogadtunk be együtt a környékünkön élőkkel.

Ahhoz, hogy befogadó közösség legyünk, meg kell hallgatnunk azokat, akik a legsérülékenyebbek. Az Egyháznak sok helyen még fejlődnie kell abban, hogy valóban minden személy integritását megvédje. Időnként olyan hatalmi struktúrák alakultak ki, amelyek testi, lelki és spirituális szenvedéshez vezettek. Taizében továbbra is dolgozunk az igazság feltárásának ezen a folyamatán (www.taize.fr/protection).

Engedjük, hogy Krisztus megváltoztassa a tekintetünket: általa tisztábban ismerjük fel minden ember méltóságát és a teremtett világ szépségét. Távol a naiv bizalomtól, a remény újra és újra megszületik, mivel Krisztus az alapja. Békés öröm tölt el minket, és vele együtt a bátorság is, hogy éljünk azzal a felelősséggel, amelyet Isten bízott ránk.

Közösen imádkozom azokkal, akik fölteszik maguknak ezeket a kérdéseket.

Alois testvér

Jézus Krisztus, dicsérünk téged jóságodért és egyszerűségedért. A te alázatodon keresztül Isten szeretete egész életedben ragyogott. Ez a fény most a mi szívünkben él. Képes meggyógyítani sebeinket, de még gyengeségeinket és és bizonytalanságainkat is az élet forrásává, alkotó energiává, a bizalom ajándékává alakítja át. Azáltal, hogy megvilágítasz minket Isten fényével, képesek leszünk remélni minden időben.

Néhány bibliai szöveg a reflexió elmélyítéséhez

Mária ezekkel a szavakkal énekelt: „Uralkodókat taszít le a trónjukról, de fölemeli az alázatosokat. (...) üres kézzel bocsátja el a gazdagokat” (Olvasásra: Lukács 1,46-56)

Mária, Jézus anyja tudta egyesíteni a gyöngéd szeretetet és a gyökeres változtatás égető reményét.

Jézus mondja: „A Vigasztaló pedig, akit az Atya nevemben küld, megtanít majd mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Olvasásra: János 14,15-31)

Jézus nem hagy minket egyedül. Halála előtt mindörökre biztosította tanítványait a jelenlétéről a Szentlélek által. Ő bennünk lakik, vigasztal, támogat és inspirál bennünket, hogy nap mint nap Jézus Krisztus nyomában járjunk.

„Örvendjenek az egek, ujjongjon a föld, zúgjon a tenger s ami betölti azt; Vigadjanak a mezők és minden, ami rajtuk van! Ujjongjon akkor az erdő minden fája az Úr előtt, mert eljön, eljön hogy igazságot hozzon a földre.” (Olvasásra: 96-os zsoltár)

Sok zsoltár Isten dicsőítésére hív. Az emberek nincsenek egyedül ezek éneklésében, az egész teremtett világ részt vesz benne. Nem csak azért akarjuk megvédeni, mert szükségünk van rá, hanem mert a része vagyunk és Isten szép terve minden élőre kiterjed.

Letöltés PDF formátumban

„Ami bennünk a legjobb, az az egészen egyszerű bizalomból fejlődik ki.”

András — 2020-08-15T20:49:56Z

Megpróbáltatások idején a zsoltárok vagy az evangéliumok egy-egy verse olykor kapaszkodónak bizonyul életünkben. Az általunk ilyenkor használt szavak többsége talán egyszerű és konkrét, mégis sokat segítenek. Például: „Világosságom és üdvösségem az Úr, kitől félnék?”. Vagy visszaemlékezhetünk Jézusnak a Genezáreti-tavi viharban elhangzott szavaira: „Én vagyok, ne féljetek!” Talán mindegyikünknek van egy olyan mondata, idézete, mely szükséghelyzetben vagy gyötrelmek között támaszt nyújt.

Az utóbbi hónapokban gyakran eszembe jutottak Roger testvér szavai: „Ami bennünk a legjobb, az az egészen egyszerű bizalomból fejlődik ki.” Nem titok, hogy hasonlíthatatlan képessége volt arra, hogy elkerülje az „így kell”-t tartalmazó mondatokat. Tudta, hogy az általunk oly könnyedén használt „kell” felszólítás mérgező lehet. Vagyis ne alakítsuk át a fenti kijelentést így: „Bíznod kell!” Ehelyett e nehéz időkben igyekezzünk inkább azt megérteni, hogy Roger testvér e mondattal egy olyan adományra irányítja figyelmünket, mellyel rámutat egy nyitott, s mindenki számára járható útra, a létezésnek azon útjára, mely a lehetőségeket hangsúlyozza.

„Ami bennünk a legjobb, az az egészen egyszerű bizalomból fejlődik ki.” Ez az állítás egyike Roger testvér legtöbbet idézett, ugyanakkor leginkább felszabadító erejű szavainak. Csak ámuldozunk: hogyan lehetséges az, hogy valakinek a hite ilyen nyilvánvaló egyszerűséggel fejeződjön ki? Semmi kétség afelől, hogy szavait egy teljessé vált életút tapasztalata hitelesíti számunkra, egy olyan életé, mely korántsem csak sikereket tartalmazott. Roger testvér sosem idegenkedett attól, hogy kudarcairól is beszéljen. Igen, az élet néha lehangol, és eluralkodik rajtunk a csüggedés. De Roger testvér is tudta, hogy újra felállhatunk.

„Ami bennünk a legjobb, az az egészen egyszerű bizalomból fejlődik ki.” Úgy tűnik számomra, hogy e szavak különböző mély igazságokat tartalmaznak. Annak érdekében, hogy megértsük kifejezéseinek erejét, s belássuk, mi forog kockán, megpróbáltam szinonimákat találni arra, amit ő így mond: „a legjobb”. Ezekre jutottam: „a legértékesebb”, „ami a leginkább fontos”, „ami megfizethetetlen”, „a leglényegesebb”, „a leggazdagabb értelmű”, „ami után a legmélyebben vágyakozunk”, „ami a legvalóságosabb”, „ami nem okoz csalódást”, „ami hiteles”, „ami kifogástalan”.

Segíthet továbbá, ha mindannak, amit Roger testvér mond, megfontoljuk az ellenkezőjét: mi történik, ha az, amire építünk, félelem, például a kudarctól való félelem, melynek égbekiáltó következményei vannak, nemcsak az egyén, hanem a társadalom és az Egyház életében is. Szalézi Szent Ferenc egyik levelében azt írta, hogy a félelem több bajt okoz, mint a gonosz („est un plus grand mal que le mal ” – a francia nyelvben ugyanaz a szó fejezi ki a „baj”-t és a „gonosz”-t). A félelem kegyetlen, mert megfojtja a kezdeményező készséget, a szándék és a kockázatvállalás képességét. Megfojtja az életet.

A Roger testvér mondatában található mély igazságok közül kettőt emelnék ki. Először: az általa említett „legjobb” nem saját erőnkből valósul meg. Másodszor: ha átadom magam, valami olyasmi történik, amit nem tudok és soha nem is leszek képes ellenőrizni. És pontosan ez az, amiért olyan fontos a ráhagyatkozás.

Viszontagságok közepette más reakcióink lehetnek. Megfeszülhetünk és megbénulhatunk. Kirobbanhat agresszivitásunk, mert az agresszió éppen az az erő, ami akkor ébred föl, amikor akadállyal szembesülünk, amit mindenáron át szeretnénk lépni vagy éppenséggel meg szeretnénk semmisíteni.

Mire tanít a bizalom? Közismert, hogy a bizalom Roger testvér életében a beleegyezéssel függ össze. A beleegyezés olyan kifejezés, mely fiatal korában éltető és felszabadító erejű volt számára. Ő sosem fogadta volna el, hogy rezignáltan tudomásul vegyünk, illetve könnyen feladjunk dolgokat.

Meglepetésemre ugyanezt az igazságot fedeztem föl Roger testvér barátjánál, a filozófus Paul Ricoeurnél. Ricoeur ezt írja: „Ha a világ – bár nem annak látszik − a szabadság felé vezető út egy lehetséges állomása, a beleegyezés cseppet sem azt jelenti, hogy feladjuk. Ha azt mondom, ez az én helyem, elfogadom azt, nem adom fel, beleegyezem. Ez valóban így van; mert minden dolog azért van, hogy jó származzon belőle azok számára, akik szeretik Istent, akiket ő saját terve szerint meghívott.” Ricoeur számára az elfogadás tárgya volt valaki születésének a lehetősége. „Igent mondok az életemre, amit nem én választottam, hanem ami az az állapot, mely minden választást lehetővé tesz.”

Mindketten, Paul Ricoeur és Roger testvér is felismerték a hívást, hogy elkezdjenek megalkotni valamit, ami valóságos. S mi mindnyájan tudjuk, micsoda energia megy veszendőbe, ha letagadjuk a valóságot. Roger testvér egyik könyvében, melynek igen kifejezően a Sivatagod kivirágzik címet adta, ezt írja: „Az Evangélium egyik útja, ahol Krisztus tekintetével találkozunk, ezt a nevet viseli: beleegyezés. Beleegyezni saját határainkba, értelmi képességeinkbe, hitünkbe és adottságainkba. Elfogadni saját talentumainkat. Így leszünk életerős teremtmények.”

Roger testvér számára a bizalom Isten Országának oly jelentős alkotóeleme volt, hogy élete végéhez közeledve módosította azt a Márk evangéliuma által inspirált hivatkozást, ami a Taizéi Regulába is bekerült. A részlet buzdításként hangzik el, amikor egy új testvér életre szólóan elkötelezi magát és fogadalmat tesz közösségünkben: „Akár ébren vagy, akár alszol, éjjel és nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, magad sem tudod, hogyan.” Nem szándékom, hogy védelmezzem Roger testvér változtatását, ám javaslata észszerű és segítő lehet. A módosított szöveg így szól: „Akár ébren vagy, akár alszol, éjjel és nappal, az Istenbe és testvéreidbe vetett bizalom vágya kicsírázik és szárba szökken, magad sem tudod, hogyan.” Anélkül, hogy kifejezetten nyomatékosítaná, e mondat annak megértésére vezet el bennünket, hogy Roger testvér számára az Isten Országa nem annyira hely, ahová halálunk után belépünk vagy ígéret, mely az idők végén beteljesedik (habár természetesen mindkettő igaz), hanem az Ország akkor válik jelenvalóvá, amikor Isten kezd uralkodni, ha többé nem a félelem vagy a bizalmatlanság irányítja az életet, hanem a bizalom, vagy más szóval a Szentlélek élete bennünk. Az egyházatyák közül néhányan ismerték Lukács evangéliumának azt a Miatyánk-változatát, amely ezt a látásmódot tükrözi. Nem azt olvasták, hogy „Jöjjön el a te Országod!”, hanem hogy „Jöjjön el a te Lelked!” (Hitvalló Maximos, s korábban Nyssai Gergely). A The Kingdom of God kezdetű taizéi énekünk (magyarul: „Az életed, Jézus, örök élet…”) e gondolat mentén halad, amikor a Római levél egyik versét veszi alapul (14,18): „Isten Országa igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben.”, s hozzá tesz még néhány Roger testvértől származó szót: „Nyisd meg bennünk országod kapuit.”

Bizalmunk nem tökéletes, idealizált és megszerezhetetlen. Ám szegény és alázatos bizalom, mely által képesek vagyunk arra, hogy amit Isten elültet, kicsírázzon bennünk. Bizalmunk közel hozza Isten Országát.

Mindig úton vagyunk, de nem válunk gyökértelenné

András — 2020-02-29T16:22:00Z

« Javaslatok 2020-ra »

PDF nyomtatható változat

Idén szeptemberben a „Bizalom zarándokútja a Földön” újabb állomásához érkezett Fokvárosban. Dél-Afrika nagy és szép ország, amely 25 évvel ezelőtt az egész világnak megmutatta, milyen ereje van az apartheid elleni erőszakmentes tiltakozásnak, de amely mégis szenved az etnikai közösségek közötti súlyos megosztottságtól.

Ennek tudatában az a tény, hogy mintegy ezer család nyitotta meg otthona kapuit, hogy vendégül láthassa a fiatalokat, önmagában is jel. Fiatalok indultak útnak, hogy más etnikai vagy felekezeti hovatartozású keresztényekkel találkozzanak. Van-e bennünk ekkora bátorság, hogy lépést tegyünk mások felé, és befogadjuk a másikat, bárhol is éljünk?

Útra kelni! Íme korunk egyik felhívása. Ne hagyjuk, hogy úrrá legyen rajtunk az elbátortalanodás, hanem vegyük észre körülöttünk a jövőt hordozó új élet számtalan jelét. Figyeljünk fel a szokatlan kezdeményezésekre, még ha nincsenek is aprólékosan kidolgozva, vagy ha gyakran átmeneti jellegűek is: aki keres, talál.

A Wrocławi európai találkozónkra írt Javaslatok 2020-ra leendő címeként jegyeztem föl magamnak egy lengyel asszony, Urszula Ledohowska élettörténete által inspirált mondatot. Urszula Krisztus tanúinak egyik szentje, egyben európai polgár korát jócskán megelőzve. Ez a mondat egy, az életéről szóló megemlékezésben hangzott el: „Mindig úton vagyunk, de nem válunk gyökértelenné”.

Harminc évvel ezelőtt, 1989 decemberében jártunk már Wrocławban: a vasfüggöny keleti oldalán Lengyelország adott először otthont a fiatalok európai találkozójának. A berlini fal leomlásának idején az újra megtalált szabadság iránti lelkesedés töltötte be az emberek szívét. Azóta megváltozott a világ: nagyon bízom abban, hogy a fiatal generációk a szabadság és az igazság új útjait nyitják majd meg korunk számára.

Harminc évvel ezelőtt, 1989 decemberében jártunk már Wrocławban: a vasfüggöny keleti oldalán Lengyelország adott először otthont a fiatalok európai találkozójának. A berlini fal leomlásának idején az újra megtalált szabadság iránti lelkesedés töltötte be az emberek szívét. Azóta megváltozott a világ: nagyon bízom abban, hogy a fiatal generációk a szabadság és az igazság új útjait nyitják majd meg korunk számára.

Alois testvér

Az igazságért folyó munka
Taizéi Közösségünk nehéz munkát végzett az igazságért 2019-ben, miután néhány testvérünket szexuális zaklatással vádolták. Ahhoz, hogy továbbra is a bizalom útján járjunk, azt kívánjuk, hogy minden megvilágosodjék, és megnyíljanak a beszéd csatornái. További információért lásd: www.taize.fr/protection

1. Mindig úton vagyunk… új indulásokra készen

„Az Úr így szólt Ábrahámhoz: Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked.” (Teremtés könyve 12,1)

A hitünk folyamatosan arra hív bennünket, hogy útra keljünk, és ne feledkezzünk meg arról, hogy mindig lehetséges újrakezdeni, akár jólétben élünk, akár leküzdhetetlennek vélt nehézségekkel küzdünk.

A Biblia első fejezeteiben egy férfi, Ábrahám hivatásának elbeszélését olvassuk, akit arra hívnak, hogy mindenét hátrahagyva útra keljen egy ismeretlen föld felé anélkül, hogy tudná, hová tart. Feleségével, Sárával zarándokként kelnek útra azzal a belső bizalommal a szívükben, hogy Isten vezeti majd őket az úton.

Megérkezésük után Ábrahám és Sára sátrat emelnek, és úgy élnek ott ezentúl, mintha úton lennének De a megpróbáltatásaik végül mind jóra fordulnak: felfedezik, amit soha nem fedeztek volna föl, ha otthon maradnak.

A Szentírásban nagyon fontos ez a dinamika: útra kelni, hogy felfedezzük az Isten által készített jövőt. Az út tele lehet csapdákkal – amikor Isten népe elhagyja Egyiptomot, negyven évig bolyong a pusztában.

Isten maga is zarándokká válik, vezeti és kíséri népét: „Íme, én veled leszek és őrződ leszek, bárhová mégy.” (Teremtés könyve 28,15).

Olvassunk el, vagy olvassunk újra, akár egyedül, akár másokkal olyan biblikus elbeszéléseket, amelyekben Isten arra hív bennünket, hogy útra keljünk: Teremtés könyve 28, 10-15; Kivonulás könyve 13, 17-22; Zsoltárok könyve 126; Izajás 43,1-2; Máté 2, 14-23; Lukács 10.1-9; Apostolok cselekedetei 11, 19-26

2. Mindig úton vagyunk... nagy figyelemmel fordulva a körülöttünk élők felé

„Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Márk 6,34)

Jézus maga is zarándokként mutatkozik be, akinek „nincs hova fejét lehajtania.” (Máté 8,20). Azért kelt útra, hogy hirdesse az örömhírt: Isten egészen közel van, és átformálja a világot. Arra hív minket, hogy mi is vegyünk részt a megújulás tervében, amely az emberi család előtt áll.

Jézus az életével mutatta meg nekünk, hol is kezdjük el: legyünk figyelmesek a kicsik és a legsebezhetőbb embertársaink iránt! Jézus úgy tudott ekkora figyelemmel fordulni mások felé, hogy teljesen Istenben vett szállást. Élete minden pillanatában engedte, hogy a Szentlélek vezesse.

Krisztus teljesen osztozott a mi emberi sorsunkban azáltal, hogy a világba jött. A szenvedés végső határáig elment a kereszten elszenvedett halálával, és megmutatta az Istenhez és hozzánk ragaszkodó tökéletes hűségét. Feltámadásával annak az új kezdetnek a tanújává vált, amit Isten végtelen szeretetével ad az emberiségnek.

A 2. században egy ismeretlen szerzőtől származó levél így beszél a keresztényekről: „a saját hazájukban élnek, de kicsit idegenül. Minden idegen föld a hazájuk, és saját hazájuk idegen föld is egyben.” (Diognétoszhoz írt levél)

Keressünk egy konkrét elköteleződést, hogy ezzel mi is megvalósíthassunk életünkben valamennyit Krisztus figyelméből a legszegényebbek iránt!

A helyi egyházakkal összefogva rendszeresen gyűljünk össze egy közös imádságra, amely Krisztus kereszthalálára és feltámadására irányítja a figyelmet!

3. Mindig úton... a hontalanokkal együtt

„Ha idegen lakik veletek földeteken, ne bántsátok! A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén!”
(Leviták könyve 19,33-34)

Az egész világon nők, férfiak és gyerekek kényszerülnek arra, hogy elhagyják a szülőföldjüket, vagy maguk határoznak úgy, hogy máshol keresnek jobb jövőt. Motivációjuk sokkal erősebb, mint az előttük tornyosuló összes akadály.

Mindnyájan azt kívánjuk, hogy saját kultúránk sajátosságai megmaradjanak, de a másik befogadása vajon nem az egyik legszebb emberi adomány? Természetesen az idegenek érkezése számos kérdést fölvet. A bevándorlók beáramlását világos keretek között kell szabályozni: miközben ez nehézségeket okoz, esélyt is jelent annak, aki befogadja őket.

Azonos kulturális közegben élők között is tapasztalunk meg nem értést. Előfordul, hogy ugyanabban a városban, ugyanabban a negyedben, ugyanabban a faluban élve akár generációk óta az emberek idegenek maradnak egymás számára. Megpróbálunk-e elindulni azok felé, akiknek mások a választásaik és a meggyőződésük, mint a miénk?

Ha elhatározzuk, hogy odafordulunk mások felé, olyanok felé, akik máshonnan érkeznek, vagy akikkel csak egymásba botlunk ismeretlenül, valószínűleg jobban megértjük majd, hogy másképp gondolkodnak, mint mi.

Ne álljunk meg a híreknél vagy a statisztikáknál, de szánjunk időt egy bevándorló vagy egy máshonnan érkező család helyzetének a megismerésére, vagy arra, hogy meghallgassuk és megértsük a történetüket vagy az általuk megtett utat!
A fiatalok között éppúgy, mint azok között, akik jómódban élnek, vannak, akik sehová sem tartoznak. A megszakadt családi kapcsolatokból néha láthatatlan nagy magány fakad. Próbáljunk meg figyelni azokra, akik belső száműzetéstől szenvednek, néha a közvetlen közelünkben, és segítsünk nekik!

4. Mindig úton... az egész teremtett világgal összhangban

„Az Úr fái is teleszívják magukat, a Libanon cédrusai, melyeket ültetett. A madarak rakják ott fészküket, tetejükön a gólya tanyázik… Milyen sokrétű a te műved, Uram! Mindent bölcsességedben alkottál, s a föld teremtményeiddel van tele.” (104. Zsoltár)

A csodálatos bolygónkra leselkedő óriási veszedelmekkel szemben sok fiatal és kevésbé fiatal érzi tehetetlennek vagy reményvesztettnek magát.

A Szentírás elején ezt olvassuk: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.” (Teremtés könyve 2,15) Ebben a költői fejezetben a Szentírás kiemeli, hogy Isten teremtett művében különleges felelősséggel ruházta fel az embert: védenie és őriznie kell a földet. Ráébredni újra és újra arra, hogy a Teremtés szerves részei vagyunk, emberibbé teszi az életünket.

Földünk a Teremtő értékes ajándéka, amelyet ingyen kapunk és örömmel fogadhatunk. A föld a mi közös otthonunk, és Isten arra hív bennünket, hogy éberen őrizzük minden teremtmény és az eljövendő generációk javára.

A klímaválsággal szemben számos kezdeményezés lát napvilágot. Ezek egyre jobban bevésődnek az emberi tudatba. Nyilvánvaló, hogy az egyéni kezdeményezések önmagukban nem elegendőek. De ez a változás elengedhetetlen feltétele.

Mindegyikünk arra hivatott, hogy a saját közegében cselekedjék: gondoljuk át az életmódunkat, egyszerűsítsük, amit lehet, vegyük észre a teremtés szépségét!
A teremtés megóvása érdekében lehetséges a különböző keresztény felekezetek közös állásfoglalása. Egy ilyen válság nem felhívás-e ökumenikus kezdeményezésekre? Mint amilyen pl. a már létező „zöld egyházak” hálózata, amelyhez Taizé 2019-ben csatlakozott. (ld. www.taize.fr/echo)

5. Mindig úton... mindig a belső világban lehorgonyozva

Jézus mondja: „Te amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva titokban imádkozzál Atyádhoz! Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.” (Máté 6,6)

„Idegenekként és jövevényekként a földön” (Zsid 11,13), szükségünk van egy olyan helyre legbelül, ahol lehorgonyozhatunk, ahol önmagunk lehetünk. Miért ne lehetne ez a horgony az imádság, a baráti beszélgetés Krisztussal?

Igaz, hogy az Istenbe vetett személyes bizalmunk néha törékenynek bizonyul. Mindamellett az Egyház nem az a közösség-e, ahol segíthetjük egymást, megoszthatjuk kérdéseinket és kételyeinket, és kölcsönös támaszai lehetünk egymásnak a keresésben?

Az a tapasztalat, hogy mindig visszatérhetünk az Istennel fennálló közösséghez, nagy szabadsággal tölt el bennünket. Isten szeretetével ki akar szabadítani minket személyes és közösségi szolgaságainkból, minden béklyóból, amely az előrehaladást akadályozza.

Hogyan lehet úgy mindig úton lenni, hogy közben soha ne veszítsük el a gyökereinket? Nem azzal leszünk-e erre képesek, hogy engedjük magunkba megnőni azt a meggyőződést, hogy az Isten országa már szárba szökkent mennünk és közöttünk?

Igen, itt a hely, ahol megpihenhet a szívünk. Mint egy belső gravitációs központ, ahol Jézus így szól: (Máté 11,29)

És a Szentlélek, jóság lelkülete, vezet majd minket
még az éjszakánkban is...

[1]

[1] Photo: Cédric Nisi